24 karátos író

Alighanem a P. Howard írói álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja – de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem.

Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard vagy öt évtizede nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.

Ezt a P. Howard nevet nem szabad kényeskedő angolsággal kimondani, hanem jó magyaros hanglejtéssel Hovardnak, sőt Péhovardnak ejtendő: így mondta ő is, így emlegetik olvasói is. Még a nevét sem szabad komolyan venni, mint ahogy egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni, miközben tudnunk kell, hogy ez a mulatságos életmű valójában szembenevetés azzal a szörnyeteggel, amely végül őt is elnyelte.

Rejtő Jenő egyébként olyan figura volt, és úgy élt, mintha maga P. Howard írta volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki nyaranként hosszú órákon át ült az Andrássy úti Japán kávéház teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár, és apró betűkkel szorgalmasan írta a regényeit. Körülbelül szemközt volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, ahol a szerzőknek csak elkészült kéziratokra fizettek igen alacsony honoráriumot; azaz éppen Rejtő Jenőnek nagy honoráriumot fizettek, amikor már országszerte várták az új Howard-könyvek megjelenését. Ő is csak kéziratra kapott pénzt, de úgy, hogy soronként fizették. Nos, ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér pedig átment a Novához, és beváltotta; a kiadó pedig a teleírt papírfecnit hozzáragasztotta az eddig küldött anyaghoz. Ha pedig az író ruhát csináltatott, akkor a szabónak három-négy elkészült oldallal fizetett, és akkor a szabó ment el a Novához, ahol megkapta munkadíját.

Esténként azután Rejtő villamosra ült, és kiutazott a Lipótmezőre, a híres tébolydába, mert súlyos idegbetegség címén és okából ott lakott, csak napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu; rugdosni kezdte. A portás megkérdezte, mit keres.
– A hálószobámat – válaszolta.
– Megőrült?! – kiáltott rá a kapus.
– Igen, azért van itt a hálószobám!

Hát ez így, változtatás nélkül előfordulhatna bármelyik Howard-regényben. S az az életút, amely idáig vezetett, nem kevésbé howardos. A budapesti kispolgári család fia, szülei nem kis ijedelmére, érettségi után színiiskolára ment, állítólag még tehetséges is volt, de mire elvégezte, már elment a kedve a színészségtől, inkább nekiindult a világnak. Becsavarogta – részben gyalog – Nyugat-Európát, főleg Franciaországot, a határokat általában vízum nélkül lépte át, amiért több ízben és több országban töltött hosszabb-rövidebb időt börtönökben, ahol összebarátkozott a vagányokkal. Olykor alkalmi munkákkal keresett annyit, hogy tovább csavarogjon. Egy ízben fellopódzott egy Afrikába tartó hajóra, de útközben észrevették, s akkor mint fűtő dolgozott útközben, míg partot nem értek. Az akkor francia gyarmatsorban élő Észak-Afrikában különböző kocsmákban megismerkedett az idegenlégió gyanús alakjaival. Állítólag – bár ez nem bizonyos – maga is felcsapott légionistának, de hamarosan megszökött. Huszonnyolc éves volt, amikor hazavetődött. Akkor írt egy igen mulatságos operettszövegkönyvet Aki mer, az nyer címen. Azonnal elfogadták, megzenésítették – és siker lett belőle, hosszú ideig játszották. Azután kalandos regényeket kezdett írni, illetve azt állította, hogy ezeket egy Laverg nevű francia szerző írta, ő csak fordította. De ha kellett, fordított is, főleg franciából, bármit, amit a kezébe adtak. Mikor a Laverg-könyvek jó üzletnek bizonyultak, bevallotta, hogy ő a szerzőjük. Erre a kiadó, a Nova, amelynek főleg a bűnügyi és az akkor divatos légiósregények voltak a fő kiadványai, felszólította, hogy inkább angol nevet válasszon magának, mert az olvasók inkább angol íróktól kívánnak könnyű olvasmányokat olvasni. Erre találta ki magának ezt a P. Howard nevet, amely hamarosan országos népszerűségű lett.

Ez időre, a harmincas évek végére már tisztában volt saját humora lényegével. Légiósregényei valójában a divatos ponyva paródiái voltak. Aki egyszer elolvasta és végignevette A táthatatlan légió áradó képtelenségeit, sziporkázó szójátékait vagy Piszkos Fred és Fülig Jimmy abszurd kalandjait, soha többé nem tudta komolyan venni az igazi légiósregényeket. De ugyanígy parodizálta ki a bűnügyi regényeket a Vesztegzár a Grand Hotelban cselekménybukfenceivel.


Részlet a 14 karátos autó képregény változatából

Rejtő sokat tanult Sipulusztól is, Heltaitól is, Karinthytól is (Heltai és Karinthy nagyra is tartotta egészen sajátos humorát), de nem idegen Eric Knight Sam Smalljának költőien nonszensz komikumától sem. És közben jellegzetes korjelenség volt: mindaz a szörnyűség, amit nevetségessé tett, a maga igaz veszélyében ott kínálkozott a világot elnyelni készülő fasizmusban. Egy rettegő világ kellős közepén nevettetett a borzalmakon. De ez nem ,,fekete humor”, nem morbid komikum – ez a lélek felülemelkedése saját rettegésén. Ma már csak nevettet, de igazi lényegét csak azok élhetik át, akik maguk is tanúsíthatják, hogy a tűzvonalban, a koncentrációs táborokban, a kínzó valóság közepette, a halál szüntelen szomszédságában is fel-felhangzott a nevetés, sőt a hisztérikus tömegnevetés is.

Ne feledjük el, hogy ezt az írót túl kalandos múltja és világhelyzetből következő rettegése szorongásos idegbeteggé, sőt elmegyógyintézeti ápolttá kínozta… és közben írta tömegeket nevettető regényeit. És a megfeszített munka sem tett jót az idegeknek. De a művészi színvonalnak sem. Rejtő igen egyenetlen író. Kevés az olyan regénye, amelyet ne zavarnának pongyolaságok, sőt laposságok. De úgy vélem, legelsietettebb műveiben is vannak olyan oldalak, amelyek a humor remekei közé tartoznak. Nyelvezete néha csak úgy szikrázik a játékos szóbravúroktól, máskor oldalakon keresztül színtelen, nemritkán csapnivalóan rossz mondatokat ír. Önkritikája kezdetben alig, később már egyáltalán nem volt. De azért nem véletlen, hogy ez a nagy tömegeket mulattató irodalom kezdettől mindmáig nagyon kedvelt a magas irodalmi igényű értelmiségi körökben is. Sosevolt keveréke ez a ponyvának és a ponyva megsemmisítő szatírájának, a kalandéhség kielégítésének és az intellektuális paradoxonoknak: teméntelen selejt közt nemegyszer a művészi remekmű határán.

Azután jött a szörnyeteg, amellyel mindig szembenézett, jött és lenyelte. A súlyosan idegbeteg írót elvitték munkaszolgálatba, egyenest ki a tűzvonalba, a Voronyezs környéki télbe, ahol ezekben a napokban az ötven fokot is megközelítette a hideg. A visszavonulás poklát – amely január 12-én kezdődött – már nem érte meg. Legyengült szervezetének éppen elegendő volt a hideg, az embertelen bánásmód, a szakadatlan életveszély. 1943 újév napján halt meg.

A felszabadulás után vagy egy évtizedig egyszerűen ponyvának vélte a hivatalos irodalom, és nem adták ki. Ennek az lett a következménye, hogy könyveit a zugpiacokon elképesztően magas áron adták-vették. Amikor végre 1956 nyarán újra megjelent olcsó áron A láthatatlan légió – a zugárusok névtelen levélben megfenyegették a kiadó vezetőjét, hogy lelövik, ha még egy Howardot ki mer adni, mert tönkreteszi az üzletüket. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. De a kiadót mégsem lőtték le, a Howard-regények azóta sorozatosan és óriási példányszámban újra megjelennek, népszerűségük vetekszik Jókaiéval is. Az irodalomtörténetben pedig még mindig nincs benn a neve sem. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki.

 

 

You may also like...