Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... InterJews ... Mélyvíz ... Arnold Schönberg és a modern zene

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2017.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
    1  2  3  4  5
  6  7  8  9101112
13141516171819
20212223242526
27282930   

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:
Birthright

Arnold Schönberg és a modern zene Nyomtatás E-mail
2008. október 12. vasárnap, 17:49
AddThis Social Bookmark Button
Schönberg a XX. századi modern, kísérletező zene úttörője, az érzékeny, vívódó, a zenében új struktúrákat és rendszereket kereső, haladó értelmiségi-művész ember etalonja, aki már túlhaladta Mahler és Richard Strauss zenei világát és expresszionista vonásokat próbált belevinni a zenébe.

Bécsben született. Bár nyolc éves korában kezdett hegedülni és négy évvel később már komponált, alkotói tehetsége csak Alexander von Zemlinsky növendékeként bontakozott ki. 1897-ben írt vonósnégyesét a bécsi bemutatón kedvezően fogadták, és néhány dala nyomtatásban is megjelent. Ezek a dalok azonban már megbotránkoztatták a közönséget. 1903-ban kezdett tanítani, és hamarosan köréje csoportosultak a haladó szellemű fiatal muzsikusok. Alban Berg és Anton Webern is Schönberg tanítványa volt. 1911-ben a berlini Szépművészeti Akadémia és a Stern-féle Konzervatórium tanára lett. Berlini működését az első világháború szakította félbe. A háború után Bécsben részt vett a magánhangversenyeket rendező társaság megszervezésében. 1925-ben Berlinben Busoni utóda lett a Szépművészeti Akadémián. 1933-ban az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol több felsőoktatási intézményben tanított. A kaliforniai Brentwoodban halt meg, hetvenhét éves korában.

Schönberg neve a köztudatban egyet jelent a tizenkétfokú hangrendszer (dodekafónia) és az ennek megfelelő zeneszerzési technika kialakításával. A valóságban nem ő, hanem az osztrák Joseph Mathias Hauer (1883—1959) fedezte fel az új hangrendszer és a hangok ismétlődését kiküszöbölő kompozíciós szabályok elméletét és gyakorlatát, amelyet 1912-ben közzétett Törvény című zongoradarabjában valósított meg elsőként. Schönberg zeneszerzői fejlődése a későromantika kromatikus harmóniavilágából és lélegzet nélkül áradó dallamosságából indult ki (Verklärte Nacht, 1899.), és Mahler, illetve Strauss nyomdokain haladt tovább (Gurre-Lieder, 1901.). Csakhamar úgy vélte, hogy ennek a stílusnak minden lehetőségét kimerítették már, és ez a zenei nyelv nem alkalmas többé a művész időszerű mondanivalójának kifejezésére. Megpróbált kiszabadulni a tonalitás kötelékeiből, a konszonancia és disszonancia addigi határainak eltörlésével, és újfajta eszközök létrehozásával kísérletezett.

A tonalitás feloldása azonban Schönberg számára nem művészi szabadságot, hanem anarchiát jelentett: új törvényekre, az eddiginél még szigorúbb logikai rendszer kialakítására volt szüksége ahhoz, hogy gondolatainak fegyelmezett irányt szabhasson. A tizenkétfokú rendszer — amelynek elméletét 1923-ban dolgozta ki — megfelelt ennek a követelménynek. A zongorára írt Öt darab (op. 23) és a Szerenád (op. 24) című kamarazenekari mű egy-egy tétele sikerrel váltotta valóra az elméleti rendszert és az 1923-ban befejezett Zongoraszvit (op. 25) már teljes egészében dodekafon kompozíció. Húsz éven át ebben a rendszerben alkotott Schönberg, művészetének tetőpontjára azonban csak a negyvenes években érkezett el, az emigrációban írta azokat a műveit, amelyeknek nem logikai bravúrja, hanem megrázó emberi tartalma ragad meg elsősorban. Ennek a kései korszakának kimagasló alkotásai: a Napóleon-óda (1942), a zenekarra írt Téma és változatok (1943), valamint az Egy varsói menekült című kantáta (1947).



Néhány legendás felvétel:





 
Füli
Forrás: Fidelio.hu; Wikipedia, Hangversenykalauz