Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... InterJews ... VilágStetl ... Radnóti 100

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2018.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
     1  2  3  4
  5  6  7  8  91011
12131415161718
19202122232425
2627282930  

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:
IC

Radnóti 100 Nyomtatás E-mail
2009. május 05. kedd, 19:03
AddThis Social Bookmark Button

100 éves lenne május 5-én egy ember a hatmillióból. Abból a hatmillióból... "Akik kivégezték, nyilván nem tudták, hogy a kor egyik legkitűnőbb költőjére lőnek. Ha tudták volna, nyilván még egyszer belelőnek."

 

Egy mai harmincas naplójából (blogjából):

„A mai mindent elfelejtős kultúrában - naponta tragédia-özönnel bombáznak a tévék, óránként mondják a híreket a rádióban, percenként többször frissül a hírportál - mekkorát szól (durran, üt) egy hiteles ember, egy költő élete. Hát a halála? Egy a több mint hatmilliárdhoz! Ez nem olyan, mint amikor egy zenekar - LGT, Omega, KFT - visszatér az ismeretlenség homályából? (Jé, ezek még élnek!?) Itt nincs igazi esélye a come back-nek! Radnóti nem egy Jedi lovag, nem is Rambo, nem tér vissza bosszúszomjasan az őserdőből. Néhány verssorát mormolom, mormolhatják ötven év múlva is, érvényes, segít majd akkor is. Amit Radnóti írt, az a klasszikus veretű költészet már saját korában is a dejà vu élményét adta meg. Valami ismerős dolgot hív elő homályos tudatunkból, de csak azt, amit nagyjából tudunk. Tudni vélünk. Valahonnan ismerősen antik. Mégis mai. De elvágták már a köldökzsinórt, leváltunk a klasszikus korról. Mindent elfelejtünk. Magunkat, az identitásunkat. Nem kell már gép, hogy fölébe szálljunk, elég a Google Earth, s nekünk térkép e táj, nem ismerjük, csak fentről látjuk.

Annyi mindent elfelejtünk. Súlytalanná válnak a halottak is. Ki emlékszik Baka Istvánra? Body Gábort talán csak a filmszakosok tudnák ki volt. És Gábor Miklós? Valami csepűrágó, Hamlet? És Gobbi Hilda határőr? Néha megemlegetik talán. Neki írta a Spiró a Vénasszonyt. A Csirkefejben. Radnótit mikor szokás említeni? Radnóti Színház? Radnóti utca? A sorsává összeállt esetlegesség-halmaz nehezen értelmezhető a hagyomány vagy akár a szappanoperák valóságából. Elvalótlanodott minden. Talán csak érettségi tételként létezik még Radnóti. A létező kánonnal szemben, ha saját képet, interpretációt lehetne megalkotni róla, akkor lehet élő, eleven. A sajátos olvasat, létrejöhet-e? Én másfél évesen örömmel firkálgattam anyám Radnóti kötetébe, József Attiláját megcsupáltam. Korán kezdtem. Anno, egy nem túl sikeres színművészeti felvitelin egy Weöres Valse triste-je mellett mondtam Radnótit is, a Mint a biká-t. Ezt a kicsit patetikus, utólag önsors-beteljesítőnek tűnő verset. Tizennyolc évesen mi kell ennél több? És most, kétszer annyi vagyok, érzem a szagot, mit csináljak? Őzbak vagy bika? Kell majd választani?

“Úgy éltem életem mostanáig, mint fiatal bika
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót,
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -
és lassan, szomorúan bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.”

 


Lator László így ír:

Boldizsár Iván visszaemlékezésében olvasom: „Miklós elkezdte felolvasni Himnusz című új, gyönyörű szerelmes versét. Fifi indult ki a konyhába, de Miklós a cím után megállt. »Maradj velünk«, kérlelte. Fifi az ajtónak támaszkodott, és hallgatta ő is..." Ez a bizonyos vers 1935-ös keltezésű. (Érett verse már Radnótinak, az 1936-os Járkálj csak, halálraítélt!-ben jelent meg, ha érzik is még rajta a fiatal költő bukolikus stilizálása, s mint ahogy akkortájt már sok verse, megüt, itt még akár csak véletlenszerű, a vers logikájából következő, innen visszanézve mégis, szépségével is, súlyos-komor befejezése: „Régen fehérlő / csontjaimban is majd / ott bujkálsz mindörökkön." Ennél a versnél csak azért időztem el egy pillanatra, mert érvényes rá, amit Radnóti később írt: mindennek „más távlatot ád a halál". Azaz: Radnóti tragikus sorsa, viszszamenőleg, valami többletjelentést ad a versnek. Hogy is lehetne bármelyik versét sorsáról leválasztva puszta szövegnek nézni?) De Boldizsár Iván írását nem is a vers kedvéért idéztem. Inkább a közeget, azt a jellegzetes irodalmi kisvilágot szeretném előhívni, amelyben ez a jelenet lejátszódott. Ez még, fenyegető jeleivel is, igazi békeidő, a harmincas évek közepe, mégis mintha megelőlegezné azoknak a régi szelíd estéknek a légkörét, amelyeket majd olyan fájdalmasan-gyönyörűen idéz meg, olyan átszellemült vágyakozással a Lager Heidenau-i munkaszolgálatos. Meg azért is, mert nagyon rávall Radnótira, hogy, és ahogy, meghitt társaságban felolvassa új versét. Úgy tetszik, akkoriban mi sem volt természetesebb: ha a költő ír valami újat, nyomban odakínálja az erre fogékony társaságnak. És a költő őszintén kíváncsi, mit szólnak friss művéhez. Hiszen ő ugyanilyen figyelemmel vette kezébe, olvasta el újra és újra mások írásait, s aprólékosan elemezte, véleményezte valami francia pedantériával, ahogy Vas István mondta róla, s hadd tegyem gyorsan hozzá: egy cseppet sem rosszallóan. Hadd tegyek még hozzá, megint csak Boldizsártól, egy igazán mellékesnek látszó részletet: miközben a költő olvassa a verset, az erkélyen, egy frissen összeakadt pár közt naturalizmus történik. Radnótit ez nemhogy nem zavarja, nyilván tudomást sem vesz róla. Ki tudja iktatni a nem oda tartozó eseményt, mert a költészet szertartása mindennél fontosabb. Egy (manapság talán ritka) költőalkat mutatkozik meg itt: a verset halálosan komolyan írjuk, s életbevágóan fontosnak érezzük, eljut-e másokhoz is, amit a vers kivételes lehetőségeivel közölni akarunk vele. Ez a fajta „szakmaiság" Radnótiék társaságában alighanem nemcsak illendő, hanem egyenesen kötelező lehetett. A Nem tudhatom egy soráról (Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép) baráti társaságban szenvedélyes vita folyt, nemcsak esztétikai szópárbaj, hanem világszemlélet, politika érvei-ellenérvei csaptak össze. Igazából nem azért mondom el mindezt, hogy a harmincas-negyvenes évek költészetének a maitól elütő helyzetéről, szerepéről beszéljek. Hanem azért, mert mindezzel közelebb próbálok férkőzni Radnóti Miklós költőalkatához, költészete természetéhez.

1944. május 20-án vonult be harmadszor munkaszolgálatra. Közvetlenül előtte barátai hasztalanul próbálták rábeszélni, hogy válassza inkább ő is a hamis papírokkal való bujkálást, ő a bizonytalan kimenetelű munkatábort választotta. Csak találgathatnám, miért. Meglehet, mint másokban, benne is volt valami bizodalom a törvényekben: ha az ember megtartja őket, akármilyen törvény is az a törvény, valamelyest mégis védi még a másod- vagy harmadrendű állampolgárt is? Az is lehet, hogy hitt a gondviselésben: el kell fogadnunk, ami nekünk rendeltetett? S merjem-e megkockáztatni? Talán azért is, mert úgy érezte, sorsához, költészetéhez hozzátartozik, hogy ezen az iszonyatos (hiszen voltak már tapasztalatai) terepen fussa meg ívét? A váci kiegészítő parancsnokság Borba, Jugoszlávia északkeleti sarkába vezényelte. Akár azt is mondhatnám, hogy szerencséje volt. Akik egy évvel előbb jutottak Borba, rézbányába kerültek. Radnóti egysége a Todt-szolgálatnak dolgozik, de nem Borban, bányában, hanem, mint Mária Béla emlékezéséből tudjuk, a Bor feletti hegyekben vasútépítésen. A tábor parancsnoka, tisztjei-őrei magyarok voltak, még jóindulatúak is akadtak köztük. „Radnóti elmondta, hogy a táborban aránylag jó dolga van, gyakran megengedték neki, hogy a domboldalon lefeküdjék, sőt írhatott is ilyenkor", olvassuk Mária Béla írásában, aki huszonöt-harminc kilométerrel keletebbre, de ugyanazon a vasútépítésen dolgozott, s egyszer-egyszer találkozott is Radnótival. Tegyük mellé: hasonlóan festi helyzetét feleségének 1944. július 23-án és augusztus 16-án írott tábori levelezőlapján. „...egészséges vagyok, szép és egészséges hegyvidéken dolgozom, kicsit lefogytam, de semmi bajom". S úgy látszik, ezt nemcsak megnyugtatásul írja. Még akár természetesnek is vehetjük, hogy mindkét lapon nyomatékkal említi-kérdezi: „...nagyon izgat a könyvem sorsa. Történt-e valami vele kapcsolatban?" A Tajtékos ég kéziratáról van szó. De ez a nagy verseskötet csak 1946-ban fog majd megjelenni.

Lépjünk most egy kicsit vissza. Még itthon, bevonulása előtt este levelet írt Boldizsár Ivánnak: „Ivánkám, búcsúzom, behívtak, holnap hajnalban megyek is. És itt vannak az ígért versek is. A legutóbbi töredék még. Hogy tudd, ezek nincsenek még a meg nem jelent kötet anyagában. Annak kéziratáról Gyula és B. Dezső tud." Képzeljük oda ezt a levelet az imént megidézett felolvasójelenet mellé. Gondoljuk el: utolsó szabad perceit tölti Budapesten, a Pozsonyi úti lakásban. Ezer gondja-baja van, feleségétől, ettől-attól búcsúzik, előrelátóan-gyakorlatiasan be kell csomagolnia, kedélye zaklatott, mégis gondja van rá, hogy új verseit szétküldje-odaadja, mert ha több helyen vannak, biztosabban megmaradnak. Okos előrelátással helyez el egy-egy Tajtékos ég-kéziratot Ortutay Gyulánál és Baróti Dezsőnél, két régi, még a szegedi egyetemista időkből való barátjánál. S ezt írja majd, mint köztudomású, öt nyelven, magyarul, szerbül, németül, franciául és angolul a világirodalom kétségtelenül legmegrendítőbb kéziratára, hagyatékára: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Boránszky u. 1. I." Hogy valakinek, egy költőnek akár, a fertelmes halál állandó előérzetében gondja van minden részletre! A címben még az emelet is ott van. S öt nyelven, mert nem tudhatja, ha megölik, melyik országban, kik ölik meg, ki találhatja majd meg a füzetet - s micsoda gondos kalligráfiával írott füzetet! - viharkabátja zsebében. S fontosnak tudja azt is, hogy nem egyszerűen költő. Magyar költő, még ott is, akkor is. S még egyszer Mária Béla gondosan, eltökélten tárgyilagos írásából: „A németek módszereiről akkor már tudomásunk volt, és a fenyegető hadi helyzet körülményei között az egy helyre összeterelt kb. tízezernyi munkaszolgálatos és olasz hadifogoly sorsa nem látszott nagyon biztatónak. Mi továbbmentünk, de egy-két nap múlva ismét találkoztunk. A több ezer embert tikkasztó napsütésben a szabad ég alatt helyezték el. Néhány napig mindannyian együtt maradtunk. Radnótit sikerült megtalálnom, sőt egy-két órán belül egy valóságos »irodalmi kört« alapítottunk a bori szabad ég alatt. Írók és irodalomkedvelő barátok, bajtársak gyülekeztek egy rögtönzött, viharkabátokból és lécekből összetákolt sátor alatt. Vagy három-négy napon keresztül találkoztunk a nap meghatározott órájában, s a hírek és találgatások kicserélése után irodalmi vitákat folytattunk. Az összejövetelek alkalmával írásokat is olvastunk fel egymásnak, és főleg Radnóti olvasta fel verseit..." Emlékeztetőül: a Töredéket (némelyek szerint ez a hiányzó hatodik ecloga) még itthon, május 19-én írta. Zaklatott, rögös-töredezett vers, azt lehetne hinni, hogy a folytatás is hasonló lesz. A Hetedik ecloga júliusban, a Lager Heidenauban íródott, szögesdróttal körülvett táborban, már fenyegető tapasztalatok birtokában, ki tudja, milyen papírra, „sort sor alá tapogatva". Mindenre ügyelő hihetetlen műgonddal. Ugyanott, augusztusban Radnóti egyik legcsodálatosabb költeménye, az éteri sodrú Levél a hitveshez s augusztus 8-i keltezéssel a Gyökér, ez utóbbi meg a négy Razglednica csak a bori füzetben maradt fenn, ellentétben más verseivel, amelyeket Szalai Sándorral hazaküldött, meg is jelentek a temesvári Déli Hírlapban. Az À la recherche augusztus 17-én, a biblikusan szép, sötéten emelkedett Nyolcadik ecloga augusztus 23-án, az Erőltetett menet már és még Borban, a Razglednicák keltezése augusztus 30., október 6. Cservenka, október 24., ez már Mohácson íródott, az utolsó egyhétnyire az abdai tömegsírtól, október 31-én, Szentkirályszabadján. Ha a dátumokat megnézzük, kiderül, hogy folyamatosan írt, talán nyugalmasabb helyzetben, írószobájában sem írt volna többet. Tudjuk, nem is annyira a versekből, mint inkább a visszaemlékezésekből, hogy az utolsó hetekben már állandósult az életveszély, a halál már-már tudott közele el-elsötétítette hangulatát. Azt gondolnánk természetesnek, hogy még ha olykor-olykor reménykedve is, kivárjon, hiszen nem volt kétséges, hogy a háború már nem tarthat nagyon sokáig, hogy legfeljebb jegyzeteket vessen papírra, töredéksorokat, emlékeztetőül, ha majd szerencsésebb alkalom adódik a versírásra. És hol szerzett papírt, ceruzát, egy szerb iskolásfüzetet, amelyet majd az enyészet, a nyirok foltjaival találnak meg a feltárt tömegsírban? Egy röntgencédulát, mert arra is lehet írni?

Az À la recherche-et augusztus 17-én írta, egy nappal a feleségének írott, már emlegetett harmadik levelezőlapja után, még a hegyek közt, még viszonylagos nyugalomban, talán reménykedve a közeli hazatérésben, talán már sűrűsödő balsejtelmektől zaklatva. Mi tudjuk: egy hónapnyira az erőltetett menet kezdetétől a napról napra irgalmatlanabb, testi-lelki nyomorúsággal gyötrő pokoljárástól. De ebben az édesen sajgó, nosztalgikus képekkel fénylő versben alig érezni a tragédia közelét. Vas István írja a versről, hogy benne a „fasizmus korának minden rémülete s az antik művészet utolérhetetlen derűje vegyül remekművé". Honnan ez a nyugalom, ez az emelkedett szépség? Hiszen nemcsak ott tündöklik zavartalanul, ahol, bármilyen fájdalmas hiányérzettel is, de mégiscsak az elveszített édent idézi meg. A fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztalt (tudjuk: a Svábhegyen volt ez, Jean bácsi - hogy is hívhatnák másképp azt a cseppet sem fényűző kiskocsmát, ahol Radnótiék baráti-irodalmi köre találkozgatott? - vendéglőjében, a bölcs borozások színhelyén); alig-alig ittak a szépszemű karcsú poharakból, mással voltak elfoglalva, költészettel, politikával, a köznapokkal, emlékezzünk csak a versre: „verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján". S ha egyszer ezeket a bármennyire háborús, mégis valahogy békebeli estéket idézi, hogyisne tündöklene minden szava-képe? Úgy érezzük, minden részlete csordultig van lírával-érzelemmel, egy rosszhiszemű kritikus akár azt is mondhatná: hogy lehet a munkaszolgálatos Radnóti helyzetében ilyen szépen írni? Mert nemcsak a múltidéző jelenetek gyönyörűek. A harmadik strófától szorongató háborús híradó következik, a lepecsételt marhakocsik, az aknamezők, a távol harcolók és a rég elesettek, a magukra maradt feleségek. Csakhogy ez a hang még a tragikus sorokban sem törik meg. Mert ebbe a sorba: „a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje", a szívükön visz valami gyöngédséget, majdnem azt mondtam: dekorativitást, s valami emelkedett hangfekvés, a szépívű dallam, a glóriásan ragyogó kép teszi salaktalanná ezt a sort: „.a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben", ahogy a vers (Radnóti tragikus sorsának még aránylag elviselhető) színhelye is már-már légies-fátyolos derengést kap, hiába értjük, hogy jajjal van teli: jajjal teli Szerbia ormán. De ez a megformálásától édesen, tartalmától fájdalmasan-iszonyatosan zengő dallam szól még az Erőltetett menetben is, hiába tudjuk, milyen kegyetlen dráma játszódik a már-már dalszerűen hullámzó vers hátterében. Ahogy, mint tudjuk, Radnótinak még a végső nyomorúságban is gondja és ereje volt a szép, kalligrafikus írásra, a vers végső, tökéletes megformálására. Emlékezzünk az À la recherche játékos eleganciájára: nemcsak a puszta formára, azaz: a felülmúlhatatlan dallamot író metrumra, hanem, mondjuk, a szinte kedvtelve elénk tett sorközi rímekre („szürkebarátot-fürge barátok" vagy „éltek a holtak s otthon voltak a foglyok"), de akár olyat is mondhatnék, mint az (ösztönösen) a tartalomhoz igazodó hangzás, a versindítás gyönyörű tenorja, a csupa magas magánhangzóval szárnyaló „régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek".

Éppen ebben: iszonyat és szépség, keserű és édes zavartalan együtthangzásában van Radnóti Miklós lírájának ereje. Végezetül hadd idézzem fel még egyszer azt a jelenetet, amelyet korábban emlegettem. A huszonhat éves költőt, amint baráti körben, szelíd szigorral igényelve a figyelmet, felolvassa új versét, a Himnuszt. És a másikat: a bori tábor pár napos, nagyon ingatag nyugalmában elmondja munkaszolgálatos hallgatóinak új verseit. Vas István mondja barátjáról, hogy neki „a költészet volt a legfontosabb. Mindennél fontosabb... Ha nem próbálta meg a menekülésnek azokat a kockázatos útjait, amiket mi megpróbáltunk, mások megpróbáltak, az azért volt, mert elsősorban a költészet érdekelte." S idézi Radnótit: „...őt egy dolog bántja, hogy esetleg ezek lesznek az utolsó versei." Azt hiszem, ha költőtermészetéből hiányzik ez a vonás, ez a mindenben megnyilatkozó költészetérdek, egész pályája, Vas Istvánnal szólva, evangéliumi költészete s talán a sorsa is másképp alakul.

Füli
Forrás: Élet és Irodalom, Wikipedia, Terasz.hu