Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... InterJews ... VilágStetl ... „Sosem szokom le a fotózásról” - interjú Féner Tamás fotóművésszel

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2017.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
      1  2  3
  4  5  6  7  8  910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:

„Sosem szokom le a fotózásról” - interjú Féner Tamás fotóművésszel Nyomtatás E-mail
2010. május 24. hétfő, 07:46
AddThis Social Bookmark Button

Kiemelkedő fotográfusi, fotóriporteri tevékenységéért, valamint az új generáció képzésében, oktatásában és a szakmai közéletben végzett munkásságáért kapott Kossuth-díjat március 15-én – Féner Tamással, a hazai szociofotó meghatározó alakjával a díjakról, a munkáról, és a technológiáról is beszélgettünk.

Munkásságáért Korniss Péter és Balla Demeter után harmadik fotográfusként a díj történetében

Kossuth-díjat kapott. Felkerült a korona az életműre?

Mindig zavarba jövök, ha a Kossuth-díjról van szó, mert körülbelül negyven név ugrik be egyből, akik nem kapták meg, de megérdemelték volna. Persze rettentő jól esik, de kézzelfogható változást nem hozott – nem látok jobban, nem nőtt ki a szakállam, nem lettem tőle bölcsebb. De érzek egyfajta légkört, amit a díj teremtett körülöttem, még akkor is, ha én magam nem változtam, ugyanaz a fotóriporter maradtam, mint aki a Kossuth-díj előtt voltam.



Ez a többi díj után is így volt?

A Kossuth-díj a teteje valaminek – a többi elismerés pedig jó, ha van, de fontosabb az, hogy kivel együtt kapja az ember. Nagyon büszke vagyok például a Scheiber Sándor-díjra, ami nem túl ismert, de a közélet olyan jeles emberei ajánlottak be és harcolták ki, hogy tényleg nagyon büszke vagyok rá.
Kanyarodjunk vissza a legelejéhez: gimnáziumban már egyértelmű volt, hogy fotózni fog?

Semmi sem volt egyértelmű, közepes tanuló voltam. Kevés dolog érdekelt, amatőrködtem egy volt osztálytársam édesapja segítségével. Jól menő amatőr fotós volt a második világháború előtt, neki voltak könyvei a fotózásról, azokat olvasgattam. Egyébként könyvtár szakra jelentkeztem, könyvtáros akartam lenni.

Aztán?

Az első évben nem vettek fel, jelentkeztem a színművészetire operatőrnek, oda se vettek fel, így az érettségi utánra eldőlt, hogy fotózni fogok. Bekerültem ugyanis a Film, Színház, Muzsika szerkesztőségébe, ahol aztán harminc évet töltöttem. Sajnálom a mai kollégákat, mert manapság ez elképzelhetetlen lenne – bemenni gyakornokként és kijönni mint képszerkesztő, harminc évet ott töltve.

Ez a közeg mennyire volt fontos Önnek szakmailag?

Nagyon. Sokat jártam színházba, néztem a próbákat, és bár akkor sem mindenki így dolgozott, előtte elolvastam a darabot – ami tetszett, többet szerepelt az újságban, lévén az az egy színházi lap volt akkoriban.



Tudatos útkeresés volt ez az időszak, vagy megmondták, mit fényképezzen?

Meg is mondták, nem is. Ha a lapomnak dolgoztam, megmondták, ha magamnak, akkor a magam útját jártam. Egy probléma, egy történet érdekelt, és ha már nem érdekelt, abbahagytam az adott téma fényképezését. Amikor elkezdtem színházat fotózni, akkor a kollégák úgy dolgoztak, hogy ültek a próbán, felírták a végszavakat, majd két lámpával bevilágították a színpadot, és azt mondták a színészeknek: most csináljatok úgy, mint amikor ezt meg ezt mondjátok. Én inkább szereztem egy teleobjektívet, és felmentem a páholyba fényképezni – persze ezt nem én találtam ki, Várkonyi, Escher is csinálták már. Aztán pedig megjött a rutin: tudtam például, hogy Vámos Lacinál a nézőtér harmadik sorából, 300mm-es teleobjektívvel fényképezve milyen beállításokkal lesz jó a kép. És ez működött, akár Hamlet sírásó-jelenete volt, akár udvari bál..

30 év után mennyire maradt meg ebben a színházi közegben?

Semennyire, igazából sohasem voltam benne. Talán, ha három színésszel voltam jó barátságban.
Akkor a fotós csak kívülállóként működhet?

Én a színháznál igen, azt kívülről néztem. A szociofotó már más történet. A háború után ez a műfaj nemigen tudott létezni. A hatvanas évek végén aztán Korniss Péter elkezdett Erdélyben dolgozni, programszerűen behozva a magyar közgondolkodásba Erdélyt. Én ugyanakkor belekezdtem néhány magyarországi probléma feltárásába – megvolt erre a forma is, hiszen akkor is és ma is el vagyok bűvölve az amerikai sajtófotó, a magazinfényképezés formai világától, és tudatosan követtem azokat a mintákat, ahogyan ők csinálták.



Hogyan dolgozott? A téma volt meg először, vagy volt kérdés, amelyre válaszolni akart?

Volt egy kérdés, és arra kellett választ adnom, a magam tudása szerint többé-kevésbé megfelőle módon. Nem azért indultam el, mert jókedvemben fotózni akartam valamit, hanem mert kérdésekre kerestem a választ. A fényképezés eszköz volt arra, hogy véleményt mondjak dolgokról – bányászokkal kapcsolatos megoldatlan kérdésekről, az acélipari munkásokról, a munkaszervezés kérdéseiről.. Fényképeztem olajfinomító-javítást, ahol például nem tudták megmondani, melyik nap menjek ki, mert még a munkások sem tudták, mikor érkeznek eszközök, anyagok az építkezéshez. Ott a helyzet, a termelési és munkakultúra össze nem pászolása volt a kérdés.

Hogyan?

Mindig sorozatban gondolkoztam, azzal tudtam komplexen körüljárni a problémát. Sokat kell tenni a kapcsolatok ápolásáért. Visszavisz képeket az ember, megmutogatja őket, gesztusokat tesz, hogy elnyerje a bizalmát az alanyoknak. Ez az, amit a fotó antropológia feed-back technikának nevez..

Ezek a módszerek valahová már le voltak írva, vagy az ember ki tudja kísérletezni saját magának?

A Collier és Collier-féle Visual anthropology című könyv részletesen foglalkozik ezzel. De már régen beszéltem ezekről a kérdésekről az egyetemen, amikor a kezembe került,és örültem hogy nézeteim megerősítést nyertek. Emellett próbáltam a fotózás közben szerzett tapasztalataimat módszerré nyitni. De dolgoztam neves szociológusokkal is anno, akik felhívták különféle módszerekre a figyelmemet, aztán az ember utána olvasott, a megérzéseket, tapasztalatokat, olvasmány élményeit pedig módszerré alakította.

Ma mennyire lehet alkalmazni ezeket a módszereket?

Ma sokkal nehezebb, mert egyrészt a társadalom sokkal zártabb lett. Meg nincs is erre társadalmi megrendelés. Régen se volt, de ha állásban volt az ember, amiből megélhetett, és úgy gondolta, hogy a munkáját erre fordítja, és nem mondjuk esküvőt fényképez, akkor lehetett csinálni. Benne volt a történetben, hogy az ember a munkahelyi fényképezőgépét használhatta, benne volt, hogy lopta a filmet, ha nagyon megszorult, a főnöke kisegítette egy kocsival… Másképp működött, mint ma. Az emberek részéről sem volt ez az iszonyatos gyanakvás - a személyes jogok körüli, egyébként részben jogos hisztéria manapság akkorává nőtt, hogy nem lehet semmit sem lefényképezni. Egy kollégát meghurcoltak, mert a strandon fürdőruhás gyerekeket fényképezett… Elvadult a társadalom, mindenki azzal próbálja a saját fontosságát bizonygatni, hogy mit tud betiltani, elzáratni.



Ráadásul a médiában nincs valami nagy piaca a szociofotónak.

Sajnos nincs, nem tudnak megjelenni az ilyen képek. Ráadásul a szociofotó átváltott nyomorfényképezéssé, mert azok a rétegek, akik meg tudják ezt tenni, megtanulták eltakarni az arcukat. Én például nagyon szívesen fényképezném a bankárok párosodási szokásait, mert az ember hall pletykákat, de nem tudja leképezni. Annie Leibovitz a Rolling Stone-nál kezdte a pályáját, turnékra járt a zenekarokkal, akiket fényképezett, amikor befejezte, elvonókúrára ment. Ez volt az ára a dolgoknak, akkoriban az megérte, de manapság már nem.

Most van ideje még fotózni?

Az MTI-ben csinálok havi két riportot, néha jól esik, néha nem. Megőrülök, ha rossz idő van, és nem tudok kimenni fotózni. De magamnak is sokat fotózok, tájképeket főleg.

Tehát akkor nem szokta pihentetni a gépet?

Lehet, hogy a disznópörköltről leszokom, mert már nehéz, de a fotózásról sosem. Úgy fogok meghalni, hogy kiesik a kezemből a fényképezőgép.

Van olyan téma, amit még nem sikerült lefotóznia, de szeretne?

Lenne, de sok helyre már nem lehet bejutni. Az igazi szociofotót már a nyolcvanas években abbahagytam. Ráadásul ezek a történetek elkísérik az embert, van, hogy egy életen át. Akiket lefényképezett, odaadták magukat magának, azoknak örökre az adósuk. Van, hogy a lefotózott emberek visszatérnek a problémáikkal. Ez néha kellemes, néha viszont nem lehet mit kezdeni velük. Ki mennyire igényli. Csináltam például egy anyagot a vadászpilótákról, az egyikőjük pedig a hetvenes években meghalt – a mai napig kapcsolatban vagyok a lányaival. Van jó pár ilyen kapcsolat, mint amikor a régi tanítványok megkeresnek, képeket mutatnak, beszélgetünk, ez jól esik.

Ha már visszatértünk a szociofotóhoz: jelent bármiféle terhet, hogy az ember olyan dolgokat lát, amit mások nem?

Két okból nem. Egyrészt, ha fényképezek, a világ és köztem ott a fényképezőgép – gond nélkül lefényképezek egy balesetet, mert ez a dolgom. Ha ugyanazt autóból látom, két hétig nem ülök utána a volán mögé. Másrészről meg kell találni a határát – valaki a teljes beolvadást választja, ebben nem hiszek. Meg kell őrizni a két lépés távolságot, hogy az ember rá tudjon pillantani a dologra. Ha valaki beolvad, akkor már befolyásolja a történetet, viszi előre, ahelyett, hogy csak leképezné.



Használ digitális gépet?

Nem. Úgy fel vagyok szerelve analóggal, hogy nincs rá szükségem. De nem vitatom, hogy a digitális egy nagyon jó eszköz, ami igazán demokratikussá tette a fényképezést. Még az analóg-korszak legutolsó szakaszában is kellett egyfajta mesterségbeli tudás ahhoz, hogy jó képet készítsen az ember – a digitális technológia pedig lerántja a fekete kendőt a fotósról, eltűnik a varázsló a gép mögül. A számítógéppel bárki tud bármit csinálni a képekkel, így a kreatív művészetekben sokkal nagyobb lett az átjárás a fotográfia és más művészeti ágak között. A napi sajtó is elképzelhetetlen a digitális technológia nélkül – míg régen elég volt, ha a fotós csak éjjel, vagy másnap reggel adta le a képeket, manapság minden rögtön kell. Az igény és az eszköz folyamatosan kergetik egymást előre, és bár ennek abszolút helye van, véleményem szerint ki fog alakulni egy digitális fáradtság, amikor az emberek megunják az az információ-tömeget, ami rájuk zúdul.

Vagyis minden megtalálja a helyét?

Ugyanúgy, ahogy annak idején mindenki meg volt őrülve a televíziótól, manapság egyre többen, még a fiatalok is hátat fordítanak neki. Előbb-utóbb az emberek rá fognak unni az internetes felhajtásra is, és az egész megtalálja a helyét a világban. Lehet, hogy én vagyok konzervatív, de én nem tudnék elektronikus könyvet olvasni – egy barátom mondja mindig, hogy a számítógépet nem lehet kivinni a vécére.

 

Beke Dániel
pixinfo.com