Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... InterJews ... VilágStetl ... In memoriam - Avraham Sutzkever

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2018.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
     1  2  3  4
  5  6  7  8  91011
12131415161718
19202122232425
2627282930  

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:

In memoriam - Avraham Sutzkever Nyomtatás E-mail
2010. szeptember 28. kedd, 09:57
AddThis Social Bookmark Button

Lírai költőnek indult, lenyűgözve a természet teremtő erejétől. Rímei és nyelvi újítókészsége a jiddis költészet virtuózává tették. Hányattatásai hatására elbeszéléseket és más prózai írásokat is írt. Témaválasztásában, költői képeiben egyesíti a holt múltat az élő jelennel. Ő volt Avraham Sutzkever.

Lírai költőnek indult, lenyűgözve a természet teremtő erejétől. Rímei és nyelvi újítókészsége a jiddis költészet virtuózává tették. Hányattatásai hatására elbeszéléseket és más prózai írásokat is írt. Témaválasztásában, költői képeiben egyesíti a holt múltat az élő jelennel.

Sutzkever a Di Goldene Kejt jiddis folyóirat szerkesztője volt 1948 óta. Avraham Sutzkever 1913-ban született a lengyelországi Szmorgonban (mely ma Fehéroroszországhoz tartozik). Szülei a világháború elől Szibériába menekültek, s 1922-ben Vilnában telepedtek le. Fiuk héderbe, majd gimnáziumba járt, s a harmincas években a Di Jung Vilne modernista írócsoport vezetője lett, mely a náci megszállás alatt, 1941-től, a vilnai gettóban is jelentős kulturális erőfeszítéseket tett. 1943-ban feleségével a partizánokhoz szökött, harcolt a nácik ellen, majd Oroszországba menekült. A háború után tanúskodott a nürnbergi perben, élt Moszkvában, Lódzban, azután Párizsba, majd Izraelbe emigrált.

A jiddis költészet great old man-je 2010 tavaszán hunyt el.

Alább Szántó T. Gábor, a Szombat főszerkesztőjének fordításaiban olvashatunk a költő műveiből:

Játékok

Gyermekem, tartsd becsben játékaidat.
A játékokat, melyek kisebbek, mint te
– mert éjjel a tűznek is kell aludnia –,
fákról szedett csillagokkal hintsd be.

Hadd kóstolgassa az aranylovacska
a felhő takarta füvet, az édeset,
s add fel csizmáját a kisfiúra,
amint a tengeri sas megadja a jelet.

Adj panamakalapot minden babádra,
s legyen kis harang mindnek kezében,
mert egynek sincs immár mamája,
s Istenhez sírnak a fal tövében.

Szeresd őket, kis királylányaidat,
mert emlékszem, mikor jött ama nap,
ó, jaj, hét utca, mind tele babákkal
a városban. S egyetlen gyerek se maradt.


Zsidó utca

Nem tűntél el. Hiányod oly dús,
telve népeddel, amint anyám betölti szemem.
Valahol egy Zsinagóga emeli büszkén homlokát,
a lángoknak nincs hatalma rajta, eleven.

Egy dallam vagy, mit nemzedékek óta
játszanak csodás zenészek.
A zene utcává vált.

Csak szegénynek, együgyűnek látszol elesettnek és szegénynek,
de azoknak, kik képzelni nem restek, ragyog
roskadó ölükben szépséged, akár a csillagok.

Ötszáz év teljes súlya ugyan
megfogyhat-e egy csepp mától?
Ki mondja azt, hogy eltűntél? Te élsz,
másként hogy is kopogna köved léptem zajától?

Nem él a muzsika tán, habár
szerzője régóta halott?
Idő és tér fölé magasodva,
örökké hallom dallamod.


Versek a naplóból


1976

Egy emlék Paszternákról: hajában friss
moszkvai hó. Nyaka körül vörös sál.
Mintha Puskin jönne be. Volt benne valami megkapó.
És nem tűnt el a hó.

Keze az enyémben, mintha ujjai közül egy kulcsot
bízna rám. Szemközt velem ijedt arca,
mégis, ereje teljében. „A szavakat értem. Olvassa tovább, jó?”
És nem tűnt el a hó.

Olvastam a pokol tüzéből kimentett verseket. „A rége
iz gefálln vi á stern"* – világos volt neki minden szó,
kivéve az, hogy rége.
És nem tűnt el a hó.

Nedves fényű fekete márvány pupilláján
csillogott az a rége. S e pillanat, az örökre megmaradó,
az orosz költőt sárga folttal jelölte meg.
És nem tűnt el a hó.

* „Egy pillanat lehullott, mint a csillag”


Faluvégen

Jegesen kéklő út és naplemente.
Édes álomszínek hangulatomban.
Harmattól világít egy házikó szembe’.
Naplemente, hóáradatban.
Csodaerdők ringnak az üvegen.
Körben csilingelő szánvarázslat.
Galambdúcok a padlásüregekben,
szétturbékolják arcom. A jég alatt
csillogó kristályok hámjának övében,
mintha nem valódi lenne, az Irtis csörtet,
s a csendesített kupolák tövében
virágzik egy világ, egy hétéves gyerek.

Behavazva világlik a sötét,
faluvége, gyerekkorom Szibériája,
árnyak alól kihasadnak a bimbók,
higanyszín bimbók végtelen sokasága.
Fáradtságtól elpilledt sarkok,
beragyog a hold lehelete,
apám is oly fehér, akár a hold,
megpihen kezein a hó csendje.
Felvágja a fekete kenyeret a fényes
kegyelemmel teli késsel. Arca kék.
Frissen felvágott eszmékkel
mártom a sóba a papa kenyerét.

Kés, apa. Füstös petróleumlámpa.
Gyermekkor. Gyerek. Egy árnyék veszi le
a hegedűcskét a falról, s vékony, vékony, vékony
hóhangok hullanak fejemre.
Csend. Apa játszik és a hangok
levegőből kivésve, akár a fagyban,
lóg a kékre fagyott lélegzet
a hó fölött holdként, csillogóan.
A jégtől szőrös ablaküvegen át
farkas orrontja a zene húsát.
Csend. Koppantás veri fel a galambdúcot.
galamb koppan elő egy tojásból. Kipp-kopp.