Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... JNews ... Napi hírek ... ’Vedd csak be, jó lesz!’

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2017.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
    1  2  3  4  5
  6  7  8  9101112
13141516171819
20212223242526
27282930   

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:

’Vedd csak be, jó lesz!’ Nyomtatás E-mail
2011. október 24. hétfő, 09:32
AddThis Social Bookmark Button

A kétfejű fenevadA társadalmi együttélés drámái a budapesti Katona József Színházban.
Tersánszky Józsi Jenő–Grecsó Krisztián: Cigányok (rendezte: Máté Gábor). Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (rendezte: Máté Gábor).
Mindkét darab központi kérdése a társadalmi együttélés és az identitás mibenléte. Vajon miképpen tud békében együtt élni cigány és magyar, muzulmán, keresztény és zsidó a kicsiny, de történelmileg annál terheltebb Magyarországon.

És a válasz keresése során mindkét darab a múlt felé fordítja tekintetét, és a jelenből párbeszédet kezdeményez vele.
Weöres történelmi áldrámája, a Kétfejű fenevad organikusan kapcsolja össze e két idősíkot, „régi korok nagyon sok eleme – pozitív vagy negatív formában – valahogyan rádupláz arra, ami most van” – nyilatkozza ő maga Szerdahelyi Istvánnal folytatott beszélgetése során. Míg a Cigányok más dramaturgiai megoldást választ, és éles cezúrát állítva választja el egymástól a két idősíkot, két drasztikusan különböző irodalmi szöveggel kínálva meg a publikumot, melyek ily módon, mint egymás ellenpontjai (komédia – tragédia; múlt – jelen; mesés – reális; emberek – eszmék; cigányok – romák) feleselnek egymással. Kissé értetlenül áll azonban az irodalmi játékba nem beavatott néző a második felvonásban őt fogadó látvány előtt: a Tersánszky-szövegvilág kisvárosi kocsmájában megismert, színes ruhás és dekoratívan kicicomázott (a jelmez Füzér Anni, a díszlet Cziegler Balázs munkáját dicséri) mulatozó és perlekedő, életteli mesealakok, hirtelen a kortársi jelen Grecsó-vizionálta piszkos, szürke (vagy inkább fekete) enervált realitásában lépnek a színpadi térbe.

Mi történt az előzőekben megismert, erkölcsi értékeiért (házasság, házastársi hűség, szülői felelősség) kiálló és harciasan küzdő Harkocsány családdal? Hová tűnt a takaros Szidike (Pálmai Anna), aki boldogan fogadja a szülei választását, kik férjéül a csinos cigányprímást, Dongó Danit (Keresztes Tamás) szemelik ki neki? És ki ez a koszos és kócos vadóc, aki szedett-vedett ruháiban pöröl féltékenyen az urával, annak kicsapongásai miatt? A romantikus szenvedély hiányát nem róhatjuk fel neki, hisz eltűnt a jó kiállású és körmönfont Dani is, és helyette egy susogós pernahajder surrant be a színpadra, aki mint pitiáner tolvaj kiszolgáltatottan, szutykosan és mezítláb csöppen az általa az első felvonásban vígan uralt kocsmai térbe.

Hová lett a csáberejében biztos, a kocsmát erős kézzel és női rafinériával vezető kisasszony (Pálos Hanna), Dani szeretője, akit a színpadon ócska pletykalapokat unottan lapozgató, proli bárpultos alteregója vált fel? Karaktert ugyan nem, de öltözéket vált a Harkocsánynét alakító Szirtes Ági is.

Egyvalakiről derül ki hamar, hogy hová került: Harkocsány papáról (Szacsvay László), aki a második felvonás elején eldördülő sorozattűz áldozata lett és felravatalozva várja, hogy túlvilági útjához szükséges anyagiakat, a gyilkosság hírére odasiető, megyei cigány politikus a zsebébe tömködje.

A többiekről csak találgathatunk, míg a színpadi falakról pereg a fekete festék.

A Tersánszky-féle népszínmű nem akar mély társadalmi problémákat feszegetni, konfliktusa tárgyát a mindennapok drámaisága, a szülő-gyerek viszonnyal összefűződő szerelmi konfliktus alkotja. Éppen ezért a benne ábrázolt cigányság egyféle romantikus és mesebelien egzotikus díszlet csupán, szinte lényegtelen is az etnikai hovatartozás (Szidike és a kaszírnő nem azért állnak szemben egymással, mert az egyik cigány a másik nem, hanem, mint két féltékeny nő kóstolgatják egymást, hisz ugyanazt a férfit szeretnék). Nem így a Grecsó által továbbírt darabban. A tatárszentgyörgyi, kislétai, nagycsécsei és tiszalöki romagyilkosságokat tematizáló második felvonás elhagyja a kifényesített, kopogós lábbelik által vert ütemre, és a cigánybandát alakító színészek által pantomimmozdulatokkal léghangszereken (Takátsy Péter koreográfiája) kísért melódiára felzengő családi drámát, és hétmérföldes csizmát húzva trappol bele a kortársi jelen roma-magyar együttélés konfliktusába. De vajon drámai-e ez a konfliktus annyira, hogy a dramaturgiai eszközök akár legbravúrosabb mozgósításával is, de színházi anyaggá válhasson? Mit vállal a színház, mikor kulturális-társadalmi különbségekből adódó összecsapásokat állít a színpadon nézői elé egy mégiscsak (le)zártságot kínáló, eltávolító és egyszerűsítő térben? A gyilkosságok ügyében nem igen haladt előre a nyomozás, és a mindent szőnyeg alá söprő és leegyszerűsítő kollektív felelősségre vonást is célszerű volna már elfelejteni. Ahogy a kollektív katarzist is. Nem hősök és antihősök állnak itt szemben egymással és nem is végtelenül kiüresített etnikai fogalmak. Éppen ezért szerintem a cigánygyilkosságok tragédiája ellenáll a drámai műfajnak, mert óhatatlanul sztereotípiákba csúszunk, miként azt a Cigányok sem tudta elkerülni.

A második jelenetben felvonultatott figurák a commedia dell’arte alakjainak stilizáltságát idézik, ahol minden figura tulajdonképpen egy eszme allegóriája: az újságírónő (Kiss Eszter), a fővárosi liberális értelmiségi, aki alkotmányos és jogi kategóriák légbuborékká absztrahált fogalmaival dobálózva vívja a maga harcát; a kocsmáros (Ujlaki Dénes), az igazságos, aki csak azért lopja a cigányok nyugdíját, hogy a tartozásaikat egyenlítse belőle; az orvos (Bán János), a gyáva, akit a házban virrasztó családtagoktól való irreális félelme gátol meg abban, hogy a gyilkosság áldozatához besiessen; a helyszínt biztosítani érkező rendőrök (Kovács Gergely és Simon Zoltán), akik hivatásuk körüli sztereotípiák – mint a férfiasság és keménység –, valamint reális félelmeik és emberiességük között őrlődnek; és a két cinikus helyszínelő nyomozó (Fekete Ernő és Kovács Ádám), akik a kevesebb papírozás érdekében hajlamosak máshogy olvasni a nyomokat; és Kukac úr is, akinek a Kisasszony iránti korábbi hevesen izzó plátói szerelme, a cigányok iránti, kevéssé plátói (áramot vezet a kerítésbe, hogy a tolvajokat távol tartsa) gyűlöletté transzformálódott. Holott az együttélési konfliktusok, a többségi-kisebbségi perspektívák ütköztetése éppen, hogy nem stilizálást és idealizálást, hanem konkretizálást igényelne. Vajon elegendő-e az első felvonásban megismert figurák egymással és a nézőkkel kialakított személyes viszonya ahhoz, hogy a második felvonásban is embereket lássunk és ne egymással hadakozó eszméket?

 Az első felvonás tapasztalatai nem ültethetők át a második felvonás által vázolt kontextusba. Ha viszont valóban az a koncepció, hogy ne is érezzem a folytonosságot a két világ között (ugyanis a Tersánszky- és a Grecsó-szöveg között tényleg nincs ilyen), akkor sajnos semmi nem akadályoz abban, hogy két különálló darabnak tekintsem őket. Jobban örültem volna, ha megmarad a családi dráma, a különféle interperszonális viszonyok síkja. Mert veszélyes és pedagógiailag kerülendő a sztereotip, a másik szólamokra süket és önmagukba záródó eszméket életre kelteni a színpadon. Mert így sokkal könnyebb azonosulni egy-egy személlyel, ami nemhogy nem kedvez a párbeszédnek, hanem gátolja azt. És a színház, az értelmiség feladata nem az, hogy maga is erősítse ezeket a szólamokat, akár csak azzal, hogy tükröt tartva megmutatja őket, hanem valamit adnia kell a színházból távozó közönségnek. Ha korcs betegség rágja a magyar társadalmat, akkor gyógyszert kell kínálnia, vagy legalább egy jó pohár pálinkát Harkocsány szavaival kísérve: „Na, Isten velünk, mama! Vedd csak be, jó lesz.”

Tersánszky

Weöresnél éppen fordítva: személyeket ismerünk meg, akik a történelmi, társadalmi folyamatok (kötelesség, együvé tartozás, becsület, hivatal, meg annyi más) miatt különféle rémségeket okoznak egymásnak.

Weöres darabja az együttélési problémát általánosabb perspektívából tárgyalja és lépten-nyomon az irónia eszközével él. A Kétfejű fenevad kérdése az emberi identitás, úgy általában. Áltörténelmi drámája a XVII. századi Pécset választja színteréül. A bonyodalmakat az okozza, hogy senki sem az, ami. A történelmi, társadalmi Én nem azonos a személyes Énnel. Így a világpolitikai színtéren egymás véres ellenségeiként megjelenő I. Lipót (Bán János) és Mehmed (Szacsvay László) titokban, a színfalak mögött boldogan borulnak egymásra („Lipót: Millen jó, szeressük egymást. Úgyis mind olyan gonoszak. Mehmed: Vimádjuk egymást titkon, népeink feje felett.”).

Weöres szövege rafinált (az archaizáló nyelvi regiszter is intenzív humorforrás) és rendkívül kifinomultan szellemes, mely finomságot és humort megőrzi a színészek játéka is. Máté Gábor rendezése nem kívánja továbbaktualizálni a darabot, erőltetett utalásokkal például, hanem hagyja, hogy a Weöres megálmodta figurák és helyzetek magukban hassanak a nézőre. Egyáltalán nem harsánykodik azokban a jelenetekben, melyekben Weöres is a nyílt szexualitás megmutatásával él: Báthory Susanna a nőket és férfiakat egyaránt kedveli, de Ónody Eszter és Pálmai Anna duettje nem kívánja a pornográfia nyersességével intenzívvé tenni az amúgy is működő jelenetet. Ambrus deák minden mozgó leányt magáévá tesz, mely aktusok során Kovács Lehel alakításában a humoron van a hangsúly; a török vezírek egymással kéjelkedő hízelgése, Lipót és Mehmed egymás iránti infantilis imádata („Lipót: végre zavartalan szeretnénk egymást. Mehmed: De mindég csak szemtül szembe. Mivel ha eggyik a másikat hátúrúl szeretné: az elülső nem tudná, hogy a hátsótúl nem sujtatik-e kupán.”); a kollektíven onanizáló hadurak jelenete sem lépi túl a homotextualitás síkját és így hű marad a weöresi figurákhoz.

A darabban, címéhez méltóan, teljes a zűrzavar az identitásokat illetően: minden szereplő kétfejű, kettős játszmát űz: a török kádi (Fekete Ernő) igazából nem is muzulmán, hanem pozsonyi zsidó; Báthory Susanna (Ónody Eszter) a nőket is kedveli; a szó szerint legatyásodott magyar nagyurak nemesi előjogaikról és gesztusaikról nyomorukban sem mondanak le, és antiszemitizmusuk még akkor is ott ropog a fogaik közt, mikor a szép zsidólány által hozott eledelt fogyasztják. (Korbách: „Ugyanis ez a magyarok asztala. S ha nem akar együtt ülni a hős Döröghyvel: hát mi sem tűrünk itt pakulár mócot, puliszkás tótot, lajbis szászt, trombitás cselákot, fütyölős sidót! (Váratlan nyájasan.) Mit szorgoskodik annyit, édes Lea kisasszony? Telepedjék már ide mellém.”).

Lépten-nyomon az irónia retorizálja a darabban elhangzó kijelentéseket, és hárítja el az abszolutizálás minden lehetőségét.

Az előadás záróakkordjait is a szó szerint agyalágyult („Mióta a kantinos Franciskátúl agylotyogást szereztem, értelmem nékem sincsen”) Baden ezredes szavalja el, így ha tetszik tanulságot hallunk, ha tetszik bolondságot hallunk, ha tetszik, éppen az a tanulság, hogy mindent (legalább) kétféleképpen lehet nézni. Talán mégiscsak tudunk mit kezdeni a cigány bakóból lett ezredes, Hercsula (Kovács Ádám) kitűnő szavaival: „Mindenki egyformán ember, mindenki dolgozzsék á mágá mestersége serint, astán ast tes, ámit ákár, á tistességes békességen bévül.”
 
Forrás: szombat.org - Jakab Éva