Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... JNews ... Napi hírek ... David Grossman: Izrael nem áldozat többé

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2017.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
    1  2  3  4  5
  6  7  8  9101112
13141516171819
20212223242526
27282930   

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:

David Grossman: Izrael nem áldozat többé Nyomtatás E-mail
2013. április 24. szerda, 09:45
AddThis Social Bookmark Button
Imádta a Pál utcai fiúkat, olvasott Nádast, Konrádot és Esterházy-t, Szenes Béla Csibijének említésével pedig igencsak meglepte az újságírókat. A világ végére című könyvét több mint negyven nyelvre lefordították (legutóbb például albánra), de írásai miatt a palesztin területeken egyelőre nem a korlátok, hanem a könyvesboltok ablakai törnek. A családról az intimitás jut eszébe, és hazája, Izrael, ahol egy zajos família minden jó és rossz tulajdonsága egyesül. David Grossman egy csoportos interjún mesélt férfias játékokról, élni akarásról és a halakról, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az a víz. 
 
Kilencen tolongunk a Gellért szálló (ma már hotel és spa és Danubius) Yehudi Menuhinről elnevezett szobájában. Rendezgetjük a bútorokat, gyönyörködünk a kilátásban, és vizsgálgatjuk a berendezést. Jobbra minibár, balra a hálóban terpeszkedő franciaágy.  Ebbe a családias hangulatba toppan bele Grossman, aki épp olyan, amilyenre számítottam. Majd hatvan évesen is kisfiús arc, kedves mosoly és csendes gyász. Arra gondolok, vajon lehet igazán boldog egy olyan ember, akinek az egész élete folyamatos rettegés, de nincs időm a néma filozofálgatásra, mert elhangzik az első kérdés, majd sorra a többi. Példányszámokról, Izraelen átívelő túrákról és regényekben lefektetett politikai álláspontokról.  


Míg a legtöbb izraeli író próbál apolitikus maradni („mert pontosan tudják, hogy mi ennek az ára, nagyon súlyos ár”) Grossman sosem akarta kihagyni a politikát a könyveiből. Vallja, hogy az ember csak úgy tud pontos képet adni a hazájáról, ha minden réteget körbejár. A sztori mindig egy bizonyos valóságban zajlik, ami Izraelt nézve elég extrém valóság. Az izraeli-palesztin konfliktus mindent megfertőz. Tudod, hogy mit jelent félelemben élni, felkészültnek kell lenned a következő robbanásra vagy a következő rossz hírre, ami bekopogtat az ajtódon. Két dolgot tehetsz: vagy ignorálod a helyzetet, vagy a részévé válasz, mert ezt dobta az élet. Vajon miért nem 50 vagy 60 éves korban lesz kötelező a katonai szolgálat, kérdi, és meg is válaszolja. A fiatalokat sokkal könnyebb manipulálni, az izraeli atmoszférában különösen. Bár A világ végére egy „kíméletlen háborúellenes regény”, Grossman nem tartja magát pacifistának. Szerinte a pacifista az, aki megtagadja a fegyvert, ám egy olyan valóságban, mint az izraeli, ezt szinte erkölcstelen.  

Nektek aztán jó nehéz az életetek, Izrael egy igen-igen kemény, kemény világ, érzett együtt egy olasz újságíró a könyv első külföldi megjelenése után. Grossman épp úgy értetlenkedett, mint a két fiatal hal a viccben, akiktől idősebb társuk megkérdezte, hogy milyen a víz. A fiatal halaknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a víz. Megszokták, és már fel sem tűnik nekik. Ma már a negyedik izraeli generációnak természetes közeg a háború, az erőszak és a félelem. Ez az a víz, amelyben úszkálnak. A folyamatos veszélyérzet nem csak a módja, ahogy az életüket élik, de az egyetlen opció is. Sokan abban sem hisznek, hogy egyáltalán van másik lehetőség.


A háború mellett Grossman másik fontos témája a család. Az a hely, ahol sokkal hatékonyabban dekódolsz, mint bárhol máshol, és ahol téged is a legkönnyebben dekódolnak. Majdnem minden családnak van egy saját viccekből, anekdotákból és szavakból összeálló, teljesen önálló nyelve. Az élet egyfajta színház, ahol egyes jelenetek generációról generációra újra lejátszódnak, ezek a jelenetek adják a család történetének ívét. Miután a rossz hír katonai hírvivők alakjában az ő ajtaján is bekopogott, nem volt benne biztos, hogy tudja folytatni a könyvet. Sőt, abban sem, hogy egyáltalán képes lesz-e valaha újra írni. Fia elvesztése mindent megváltoztatott, a siva után mégis leült az íróasztalhoz, mert ezt tartotta az egyetlen lehetséges útnak. Miközben élettel töltötte meg a karaktereit, úgy érezte, valami jót cselekszik a világban, ahol minden rosszra fordult. A „gyász gravitációja” helyett az életet választotta. Ha egy ilyen dolog megtörténik, mondja Grossman, már semmi sem lesz magától értetődő. Még az életben maradás is kérdésessé válik. „Hogyan lehetséges az, hogy én itt maradtam, ő meg nem?”

A beszélgetés vidámabb irányba kanyarodik (ám a háborút kikerülni nem lehet), és máris azt magyarázza, hogy az írás számára annak a privilégiuma, hogy valaki mássá váljon. A világ végére írása közben például arra volt kíváncsi, milyen érzés anyának lenni. Ehhez persze elengedhetetlen volt a női lélek ismerete, amiben felesége, egyben legjobb barátja, Michal segített neki.  Grossman nagyon aktív, sőt „anyáskodó apukának” írja le magát, aki pontosan tudja, hogy a feleségének mindig sokkal intimebb és bizalmasabb marad a kapcsolata a gyerekeikkel. Mindenképpen azt akarta, hogy egy nő vezesse a történetet, mert nem lett volna hiteles, ha egy férfi menekül az üzenet elől.  A háború férfias játék, a nők mindig szkeptikusak és ironikusan mosolyognak, ha a nagyfiúk játszóteréről folyik a szó. Isten nagyon intelligens, veti közbe, nem véletlenül Ábrahámot, és nem feleségét, Sárát kérte meg, hogy áldozza fel a fiukat, Izsákot.

Grossman hisz abban, hogy teljesen egyé kell válni a karakterrel, és a legapróbb részleteket is meg kell tapasztalni. 50 éves volt, amikor megajándékozta magát egy sétával, és végigtúrázta az Izraelen keresztül húzódó 1000kilométeres ösvény nagy részét. Majd egy hónapon át minden nap 20-25 kilométert sétált, és ha valakivel szembetalálkozott, feltette neki azt a két kérdést, ami a regényben is elhangzik. A kirándulók visszakérdezés nélkül, azonnal válaszoltak, válaszaikat pedig elolvashatjuk a könyvben. Grossman olyannyira komolyan veszi a munkát, hogy a hitelesség kedvéért még az ájulást is bevállalta.  A The Book of Intimate Grammar című regényében van egy jelenet, amikor a főhős, Aron elájul. Grossman még soha életében nem ájult el, ezért tapasztaltabb embereket kérdezgetett a részletekről, ám amikor elkészült a leírással, úgy érezte, valami hiányzik. Ekkor szólt közbe a sors, meg a fogorvos injekciója, és elsötétült előtte a világ. Miközben a nővérek cukorkáért rohangáltak, hogy felvakarják a székből a félig öntudatlan írót, ő csak azt hajtogatta, nem kell cukor, tudnom kell, hogy milyen ez.

Mikor arról kérdeztük, hogy miért nem vont be több palesztin szereplőt a történetbe, csak annyit mondott, azért mert nem vagyok politikus. Csak a történetnek dolgozom, nem másnak. Az érdekelte, hogyan válik két szelíd és kedves barát (a zsidó Ora, és Számi, az arab taxisofőr) egy perc alatt egymás farkasává. Ehhez mindössze annyi kell, hogy néhány pillanatig saját maguk helyett a népüket reprezentálják. Az összes előítélettel és gyűlölködéssel együtt. Eddig 3-4 könyvét fordították le arabra, ám a holokausztról szólót elutasították. Grossman szerint a palesztinok nem akarnak hallani a zsidó holokausztról, mert úgy gondolják, az izraeliek kifogásként használják, hogy leigázhassák őket. Ezzel az összehasonlítással azonban nagyon kell vigyázni, mert bár mindkét dolog borzalmas, ha egymáshoz hasonlítod őket, akkor egyiket sem értetted meg.  Grossmant elmesélte, hogy felkérték, szólaljon fel a vasárnapi Élet menetén, ám ő ezt visszautasította. Részt vesz ugyan a  sétán, de nem azért, hogy megmutassa magát, hanem mert együtt érez a magyarokkal. Majd hozzátette, hogy a múlt héten Auschwitz-ban járt, és úgy érzi, a lelke egy része még mindig ott van.


Grossman szeretné, ha minél több palesztinhoz eljutnának az írásai. „Meg kell ismerniük a történetünket, mint ahogy nekünk is meg kell ismernünk az övéket.” Szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy a két oldal nem ismeri egymást, pedig döbbenetesen hasonlítanak. Ambiciózusak, érzelmesek, hasonlóan tehetségesek az önpusztítás dolgában, de még a humoruk is megegyezik. A békével jött izraeli fogadtatás azonban nem azt mutatta, hogy a palesztinok szeretnék megismerni a másik felet. Amint a Yellow Wind kirakatba került, azonnal repült felé (és a könyvesbolt tulajdonosa felé) a nehéz kő. A The Book of Intimate Grammar-höz maga a kiadó írt egy epilógust, amelyben kifejtette, hogy ezzel az izraeli íróval nincs semmi baj, a béketáborba tartozik. „Szerintem ez szánalmas, a könyveket a sztori és a minőség alapján ellene megítélni, nem az írópolitikai beállítódása alapján.” A két tábor közeledése már a kilencvenes években elindult, és alakult is egy palesztin és izraeli írókból álló csoport. A palesztinok viszont egy idő után úgy döntöttek, abbahagyják a találkozókat, mert úgy érezték, addig nem akarnak együttműködni a két nép közti viszony normalizálásában, amíg a megszállás folytatódik. Mindkét oldal azt hitte, hogy a másik meg tudja változtatni a társadalmat, de mindannyian alábecsülték a félelem erejét. Grossman szerint a könyv épp azért lett olyan népszerű a hazájában, mert nem célja megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak. Az egyetlen cél, hogy bemutassa a helyzet komplexségét. Hősnője Ora, könnyedén mozog jobb- és baloldal között, ezért minkét oldal szimpatizánsai könnyedén tudnak azonosulni vele. Mindig a történésekre reagál, és nem előre meghozott döntések szerint cselekszik, vagyis úgy viselkedik, mint egy normálisan gondolkodó ember.  

Hogyan képzeli el Izraelt tíz év múlva? – hangzott a kérdés, ő pedig lányunokájáról és a jövőbeni könyveiről mesél, hiszen az ország helyzete leginkább saját boldogságára van hatással. Reméli, hogy lesz egy bátor vezetőjük, aki képes lesz megtenni, amit egy vezetőnek meg kell tennie, és azt is, hogy a nép nem tekinti magát áldozatnak többé. Izrael épp azért jött létre, hogy ne kelljen másoktól függenie, de a fejlett haditechnika ellenére még mindig úgy viselkednek, mintha a múlt áldozatai lennének. Ha egy idegen érkezik az országba, neki azonnal feltűnik a nyüzsgés, a vibrálás és a magas érzelmi feszültség, ám az emberek épp az ellentétes életet élik, mint ami ebből következne. Nem elég reménykedni abban, hogy túlélik majd az újabb és újabb tragédiákat, békének kell lennie, hogy biztonságban érezhessék magukat. Minél kiábrándultabbak az emberek, annál szélsőségesebb eszmék felé fordulnak, és az egyetlen módja ezek legyőzésének, ha létezik egy másik valóság a két ellenségeskedő népnek. Az izraeliek és a palesztinok 65 százaléka véli, hogy a két állam lenne a megoldás, ám 80 százalékuk szerint a másik oldal nem hisz ebben. Grossmannak nincsenek illúziói, de szerinte sokan elhiszik, hogy Izrael nyeri majd az összes háborút. Sőt olyanok is akadnak, akik a végtelenségig folytatnák a megszállást. „Ezek az emberek álomvilágban élnek. Mi nem engedhetünk meg magunknak ilyen illúziókat.