Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... JNews ... Napi hírek ... Egy készülő könyv bevezetője, avagy Bob Dylan újratöltve

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2018.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
      1  2  3
  4  5  6  7  8  910
11121314151617
18192021222324
252627282930 

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:

Egy készülő könyv bevezetője, avagy Bob Dylan újratöltve Nyomtatás E-mail
2011. január 10. hétfő, 10:16
AddThis Social Bookmark Button
„Szóval azt mondta, igen, azt mondta” és hirtelen idegesen megint a kalapjához kap, kinéz a közönségre, majd megint a díjra, aztán hirtelen elkezd folyamatosan, gyorsan beszélni. Szóval, azt mondta: „Tudod fiam, könnyen előfordulhat, hogy téged annyira bemocskol ez a világ, hogy még a saját apád és a saját anyád is kitagad. De ha ez meg is történik, Isten mindig veled lesz, hogy segítsen a saját utadat járni”. Köszönöm. Ezzel Sábtáj Ziszel ben Ávrohom sarkon fordult és lement a színpadról. 1991. február 20. New-York, Radio City Music Hall. Grammy-díj átadási ünnepség. Jack Nicholson jön a színpadra. Odalép a mikrofon elé és bekonferálja a következő részt.

Kedvenc előadóját és barátját, Bob Dylant köszönti 50. szü­­letésnapján abból az alkalomból, hogy a zsűri Grammy Életműdíjjal tünteti ki, amit majd ő fog átadni. „Addig is nézzenek meg egy rövid bejátszást az ünnepelt életéből!”- mondja.

A filmek végeztével az első számú Dylan rajongó Jack Nicholson felhívja Dylant és a ban­da tagjait a színpadra. Dylan a mikrofonhoz lép és vadul a húrokba csap. Felhangzik a Masters of War (a Háború Urai) az egyik legkarakteresebb, legkeményebb háborúellenes dal, amit még 1962-ben írt. (Akkor is megdöbbentve ezzel a hallgatóságát.)

Te, aki a nagy bombákat építed,
Te, aki a falak között lapulsz,
Te, aki íróasztalod mögé elbújsz,
Csak, hogy tudd,
Átlátok álarcodon.

Élesen, bántón bele a kisminkelt arcokba és a kamerák érzéketlen üvegszemeibe:

Mint Júdás régen,
Hazudsz, átversz, mondod:
A világháború megnyerhető
S akarod, hogy ezt elhiggyem.

Az eredeti dallam nehezen felismerhető, a szöveg is alig, csak a rekedt, magas nazális hang dübörög bántóan a hangszórókból:

Hadd kérdezzek valamit,
Elég a pénzed arra,
Hogy megbocsájtást vegyél rajta.
Tényleg hiszed, hogy megkapod?

És a befejező strófa szavai után:

Remélem, megdöglesz,
Halálod nem várat soká,
Koporsód örömmel kísérem
Egy ködös délután

Néma csönd. Dylan leveszi válláról a gitárt s előre megy a színpad szélére. A pár másodpercig tartó csöndet,- mely során sokaknak bevillan a dal időszerűsége: a gátlástalan háborút generáló fegyvergyártó milliárdosokról, a most folyó iraki háborúról, az első híradásokról a halálos áldozatok képeivel - hirtelen felváltja a hangos ováció. A hallgatóság állva tapsol. Nicholson csitítja a tömeget, szót kér és fülig érő vigyorral tartja meg magasztaló beszédét. Mellette Dylan zavartan egyik lábáról a másikra áll, előre-hátra himbálja felsőtestét, egy pillanatra sem hagyja abba, ujjaival játszik, arca hol zavart vigyort, hol mereven komoly kifejezést ölt. Végre Nicholson átnyújtja a díjat, Dylan átveszi, félszegen bólint, megfordul, háttal a közönségnek elindul kifelé a színpadról. Elmegy Nicholson mellett jobbról, a színész megfogja a karját és mutatja neki, hogy a színpad másik felén kell kimennie. Az ünnepelt énekes zavartan megfordul és elindul a másik irányba.

Amikor középre ér, megáll a mikrofon előtt, a közönség felé fordul és „köszönöm, köszönöm”- mondja, válaszul az állandó tapsra és üdvrivalgásra. Ezek után ismét kifelé tekintget és indulna is ki.

Nicholson két gyönyörű hosz­tesz­­szel az oldalán együtt tapsol a közönséggel és közben kifelé lép mintegy mutatva Dylannek az utat. A megilletődött zenész azonban nem mozdul, bizonytalanul áll a mikrofon előtt, mögötte a színészbarátja a két lánnyal, akik tapsolnak kínjukban, fogalmuk sincs mi fog történni.

Nicholson észreveszi, mintha Dylan mondani akarna valamit, int a két lánynak és hátrébb lépnek, mintegy jelezve a közönségnek, hogy valami következik. A szöveg, amibe Dylan láthatóan hirtelen ötlettől vezérelve most belekezd, éppen olyan furcsa és misztikus, mint a dal, amit éppen befejezett.

„Nos…, hát…, hm…, rendben, O.K...”- motyog a mikrofonba, a taps és az üdvrivalgás hirtelen alábbhagy, a közönség hallani akarja a mondandóját. Ő két kézzel tartja a díjat, nézegeti, egyik kezével most a kalapját igazgatja, majd úgy tesz, mintha a kitüntetés feliratát olvasná.

„Nos, hát... Igen. Apám nem sokat hagyott rám, mint tudjátok, egyszerű ember volt.”

Kinéz a közönségre, majd le a díjra: „Nem hagyott rám sokat, de a következőket mondta, ő, aszonta, hogy szóval aszonta, hogy: „fiam”, Dylan jól megnyújtotta a szót, mintha fíííjjamat mondana, közben idegesen gesztikulált a kezével, megvakarta az állát meg az orra tövét, „aszongya, szóval hát, tényleg aszonta” és ekkor Dylan elhallgatott. Mély csend, már kínos csend következett.

Robert Zimmerman ismét a kezében lévő díjat nézegeti, fejét csóválja, miközben a közönség a váratlan esemény előérzetével csöndben, pisszenés nélkül vár. Az énekes megfordítja a díjat, elmereng rajta, mintha csak a gondolatai elkalandoztak volna valahová máshova és ő nem is a színpadon lenne a közönség és a világ szeme előtt. Végül megszólal. „Annyi mindent mondott, tudják”. A közönség hálás nevetésben tör ki. Zimmerman ellép a mikrofontól, igazgatja a kalapját, úgy tűnik, ezt a pillanatot tartja a legmegfelelőbbnek a távozásra, már mozdulna is kifelé, de hirtelen fintort vág és visszalép a mikrofon elé.

„Szóval azt mondta, igen, azt mondta” és hirtelen idegesen megint a kalapjához kap, kinéz a közönségre, majd megint a díjra, aztán hirtelen elkezd folyamatosan, gyorsan beszélni. Szóval, azt mondta: „Tudod fiam, könnyen előfordulhat, hogy téged annyira bemocskol ez a világ, hogy még a saját apád és a saját anyád is kitagad. De ha ez meg is történik, Isten mindig veled lesz, hogy segítsen a saját utadat járni”. Köszönöm. Ezzel Sábtáj Ziszel ben Ávrohom sarkon fordult és lement a színpadról.

A taps előtti néhány másodpercben csak néhány elszórt sóhaj, szaggatott levegővétel törte meg a mély csendet, de a közönség a zavart, kínos pillanatot, a termet megült csendet vidám, felszabadult nevetéssé változtatta, kitört a tapsvihar, mindenki felállt, óriási volt az ünneplés. Aztán az éljenzés folyamatos és ritmusos ünnepléssé vált, ami a hosszú taps elcsitulásával emelkedetten fájdalmasra fordult. Nem mindenki tudta, hogy mit, de mindenki érezte, hogy kapott valamit.

Csak néhányan, a közönség soraiban ülő zsinagógába járó tradicionális zsidók közül ismerték fel, hogy valójában Sábtáj Ziszel mit is akart mondani és mondanivalóját honnan vette. Sábtáj Ziszel ben Ávrohom a 27. zsoltár egyik legfontosabb részét, a 10. mondatot parafrazálta beszédében. „Mert Atyám s Anyám elhagytak, de az Örökkévaló befogad engem.”

A hozzáértők számára Dylan a beszédével többet árult el magáról, mint amit első hallásra gondolni lehet. Az angol anyanyelvű bááléj tsuvot (a zsidósághoz visszatérők) igen kedvelt Szidurja (imakönyve). Ebből idézte az ún. Mecuda Szidur lapalji jegyzetben közölt Rabbi Samson Raphael Hirsch zsoltárértelmezését, ami így hangzik: „Ha mégoly elvetemült lennék is, hogy saját apám és anyám magamra hagynának, az Örökkévaló felkarolna és bízna bennem, hagyná, hogy járjam a saját utam.” Ziszel ben Ávrohom gyakorlatilag kerettörténetbe helyezve (apja tanácsaként) adta át Hirsch rabbi zsoltárértelmezését hallgatóságának, ezzel köszönve meg az életműdíjat.


Friedmann Sándor