Elérhető mobil alkalmazásunk.
Online zenehallgatás,
legfrissebb hírek, cikkek
bárhol, bármikor:





 

 

 

 
 
 
 
Főoldal ... JNews ... Napi hírek ... Izrael, a bevándorlók országa I-II. rész

Hírlevél

Eseménynaptár

<<  2018.    >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
      1  2  3
  4  5  6  7  8  910
11121314151617
18192021222324
252627282930 

Hirdetés

A rádióadók hallgatásához
Winamp Player javasolt:
Birthright

Izrael, a bevándorlók országa I-II. rész Nyomtatás E-mail
2011. január 21. péntek, 09:55
AddThis Social Bookmark Button
Izrael az az ország, amelyről mindenki tud valamit, hiszen szinte nem telik el úgy nap, hogy ne kerülne a híradásokba olyan fogalmak kíséretében, mint a békefolyamatok, a Hamasszal folytatott csatározások, a zsidók és a muszlimok közötti ellentétek, vagy a zsidó telepek problematikája. De azt kevesen tudják kik is azok az izraeliek, kik azok a zsidók, honnan jöttek és milyen vallási, kulturális háttérrel rendelkezik az az ország, amely immár több mint 60 éve küzd fennmaradásáért. Két részes cikksorozatunk ennek a színes kulturális mozaiknak a kialakulását mutatja be.

Az idén 63 éves ország fiatal és egyben idős is, hiszen a világ minden tájáról beáramló különböző kulturális háttérrel és szokásokkal rendelkező emberek hozták létre a ’40-es évek végén, míg az országot összetartó, lakosainak identitását meghatározó zsidó kultúra több ezer éves múltra tekint vissza. Ez, a sokszínűség ellenére is erős, összetartozás pedig a mai napig meghatározza Izrael életét. Csak úgy, mint a bevándorlók iránti tolerancia, a különböző kultúrák egymás mellett élése. A Szentföldre történő bevándorlást („alijázás”-nak hívják a köznyelvben, az alija „felmenetel”, átvitt értelemben „haza vándorlás” jelentésű héber szóból) mindig is támogatott volt a zsidó közösségeken belül, de leginkább Izrael megalakulása után volt szükség az új állam népességének növelésére. A XIX. század végétől összesen öt nagy bevándorlási hullám zajlott le, aminek következtében pár ezerről 640 ezerre nőtt a zsidók száma a brit mandátumterületen, Palesztinában mire kikiáltották Izrael államot, 1948-ban.


A megalakulásakor 640 ezer fős izraeli zsidóság létszáma ma eléri az 5,7 milliót
(Forrás: http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Immigration/imgraph.html)

Az „első” zsidók Palesztinában

Az első alija a századfordulón ment végbe, az 1881-82-es oroszországi pogromok után, aminek nyomán főleg orosz és kelet-európai zsidó bevándorlók (héberül a bevándorlók csoportjait olim-nak hívjuk) hagyták el addigi hazájukat egy jobb élet reményében, de többen érkeztek Jemenből is, összesen mintegy 35 ezerrel növelve Palesztina zsidó lakosságának létszámát. Bár az ideérkezők közel fele a letelepedési nehézségek miatt pár éven belül visszatért szülőhazájába. A második alija 1904-14-ig tartott, melynek hátterében a cári Oroszország zsidósága ellen foganatosított antiszemita intézkedések álltak, így ez alkalommal is zömében oroszokból állt a mintegy 40 ezer fős olim. Ebben az időszakban jöttek létre az első kibucok, a szocialista ideákat magukénak valló orosz fiatalok munkája nyomán, illetve az első modern zsidó város, Tel Aviv is. A kezdeti nehézségek azonban a bevándorlók felét megint eltántorították. Az 1919-23-ig tartó harmadik alija alkalmával az I. világháború után felerősödő antiszemita pogromok elől vándoroltak be Palesztina területére a zömében magyar, lengyel és orosz zsidók – összesen 40 ezren, akik közül már csak nagyon kevesen tértek haza. Az 1924-29-es időszakban a negyedik alija során 82 ezer zsidó érkezett Palesztinába, közvetlenül a nagy világgazdasági válság, a lengyel zsidó-ellenes intézkedések és az amerikai bevándorlási kvóták szigorítása miatt, viszont 23 ezren így is hazatértek pár éven belül. Ez a hatalmas bevándorló áradat azonban már nem csak lakhatási vagy foglalkoztatási nehézségeket okozott a zsidó közösségnek, de felvetette a közös nyelv kialakításának igényét is.

A héber nyelv újraélesztése

A héber nyelv, bár a világ egyik legősibb nyelve, kis híján eltűnt, mint beszélt nyelv, annak ellenére, hogy továbbra is a vallási szertartások hivatalos nyelve maradt. A bevándorlók ugyanis anyanyelvükként szülőhazájuk nyelvét használták, leggyakrabban az oroszt, a franciát vagy a jiddist, amely egy német nyelvtani alapokkal rendelkező, de héber betűkkel írt germán nyelv. A jiddist használták a német és közép-európai zsidók, illetve ezt beszélik mai leszármazottaik is. Az őslakos zsidók ugyan héberül beszéltek, de szókincsük sokkal korlátozottabb volt, mint bevándorló társaiké. A héber nyelv újraélesztésének előfutára Eliezer Ben-Yehuda (1858-1922) volt. A Litvániából származó, majd Oroszországban tanulmányokat folytató Yehudát az oroszok az Oszmán Birodalom ellen, Bulgária függetlenségéért folytatott háborúja döbbentette rá arra, hogy ha a bolgárok, egy ősi történelemmel nem rendelkező nép önálló, független, a bolgár nyelvet használó államot tud követelni magának, akkor ugyanezen jogok megilletik Isten kiválasztott népét, a zsidókat is. És mi más lenne egy zsidó állam hivatalos nyelve, ha nem a héber. Yehuda húszas évei végén telepedett le Palesztinában, ahol számos tervet dolgozott ki a héber nyelv elterjesztésére. Olyannyira komolyan vette küldetését, hogy amikor fia, Ittamar Ben-Avi megszületett, elhatározta, hogy ő lesz az első, csak héberül beszélő ember a modern zsidóság történetében, így otthon csak héberül beszéltek hozzá. Később számos iskolában tanított, ahol újfajta oktatási módszer kidolgozására kérték fel, hiszen a bevándorlás fokozódásával olyan gyerekek kerültek egy osztályba, akik nem beszéltek egy közös nyelvet. Yehuda számos akadályba ütközött, hiszen olyan alapvető, a mindennapi beszédben használt szavak hiányoztak ekkor a héber nyelvből, mint a baba, a jégkrém vagy éppen a bicikli, emellett nem voltak se nyelvkönyvek, héber nyelvű mondókák, játékok, valamint hébert tanítani képes tanárok sem. Minden tanár, a saját anyanyelvén írott nyelvkönyvet használt, azt átírva héberre, kiegészítve saját maga által kitalált szavakkal. 1884-ben Yehuda előrukkolt saját napilapjával, a Hatzvi-val, azzal a céllal, hogy a felnőttek számára is természetesebb legyen a héber nyelv használata a mindennapi kommunikációban, amellett, hogy az újság új, addig nem létező héber szavak elterjedésének biztosított terepet. Azonban ahogy fejlődött a nyelv, egyre több új szóra volt szükség, amiket nem lehetett egyszerűen kitalálni, szigorú szabályok alapján kellett őket létrehozni. Hamarosan pedig megszületett az első, hét kötetes héber nagyszótár is. Bár kétségkívül Yehuda tekinthető a héber nyelv úttörőjének, ahhoz, hogy végül a palesztinai zsidóság hivatalos nyelvévé váljon 1922-ben, nagy szerepet játszottak azon fiatal, tanult, idealisztikus bevándorlók hullámai, akik Yehudához hasonlóan egy zsidó nemzet létrehozására érkeztek a Szentföldre.

Az utolsó, ötödik alija (1929-39) kiváltó oka Németország náci uralom alá kerülése és a közép-kelet-európai országok jobbratolódása volt. Ez volt a legtöbb olimot hozó alija, hiszen 1940-re mintegy 250 ezren érkeztek az ekkor brit mandátumterületként működő Palesztinába. Ez a hatalmas szám pedig maga után vonta az egyre feszültebb viszonyt az ott élő – ekkor még jóval népesebb – arab lakossággal, amely nem egyszer összecsapásokba torkollott, arra késztetve a briteket, hogy bevándorlási kvótát vezessenek be. 1939-ben született meg a brit kormány javaslata, amely amellett, hogy 75 ezer főben maximalizálta az elkövetkező öt évben bevándorló zsidók számát, földvásárlási korlátot szabott ki a zsidó lakosságra. A javaslatot végül az arabok nem fogadták el, Palesztina kapui pedig a II. világháború alatt zárva maradtak, esélyt sem adva a menekülésre a közben Európában életét vesztő hat millió zsidónak.


Az arab országokban ma már elenyésző a zsidók aránya
(Forrás: http://www.nfuu.org/PalestineFrom1948.htm)

Az izraeli mozaik kultúra

A megalakulásakor kb. 640 ezer fős Izrael mai, több mint hét milliós népességének szinte egésze második-, harmadik generációs bevándorlókból áll, hiszen létrejöttének alapja éppen az volt, hogy otthont teremtsen a világ minden táján kisebbségben élő zsidóság számára. Ezt az elvet az 1948-as államalapítási nyilatkozat is magába foglalta, majd az 1950-es Visszatérési Törvény (Law of Return) is kimondta minden zsidó automatikus visszatéréshez és állampolgársághoz való jogát. Ennek köszönhetően három éven belül megduplázódott Izrael népessége, a német, osztrák, olasz Holocaust túlélők, a bolgár és román zsidóság nagy részének és a közel-keleti arab országok, mint Líbia, Jemen vagy Irak zsidóságának bevándorlásával. Az ’50-’60-es években az újabb bevándorlási hullámmal érkeztek az észak-afrikai országok (Tunézia, Marokkó és Egyiptom), valamint Magyar- és Lengyelország zsidóságának jelentős része is, hozzájárulva az izraeli kultúra színesedéséhez. Természetesen a nyugat-európai és a szocialista országokból érkezők háttere, szokásai, idevándorlásuk mozgatórugói között hatalmas különbség volt, nem is beszélve az arab országok zsidóságáról – ezért a zsidók ezen csoportjait külön névvel is jelölik. Az Európából érkező, keresztény országokban szocializálódott zsidók az askenázi zsidók, ők ma Izrael népességének mintegy kb. 40%-át tették ki, de az állam megalakulását követő évtized elején arányuk még 80% felett volt. Majd az előbb említett, arab országokból érkező hullámmal megindult az ország „elarabosodása”, és az ’50-es évek végére 50%-ra növelte az ún. szefárd és mizrahi zsidók arányát. Szefárd zsidók, akik eredetileg az Ibériai-félszigetről származó (Szfarád héberül Spanyolországot jelent), majd a XV. században onnan Észak-Afrikába, az Oszmán Birodalomba, Amerikába és egyes Európai országokba űzött zsidó vallásúak csoportja. Ezen belül is megkülönböztetjük a mizrahi, vagyis az arab és muszlim országokban szocializálódott zsidókat, a mizráh jelentése ugyanis héberül „Kelet”. Ők ma a népesség szintén kb. 40%-át teszik ki. A fennmaradó 20% pedig a volt Szovjetunió területéről bevándorló, orosz anyanyelvű zsidók. Mint ahogy mindegyik csoport más-más okokból hagyta el hazáját, úgy múltjuk, kulturális hátterük, szokásaik is igen eltérőek – de ők, együtt alkotják a mai Izrael rendkívül színes társadalmát.

Következő cikkünkben arról számolunk be, hogy a szovjet, az európai és az arab zsidók bevándorlásával hogyan alakult ki a mai Izrael rendkívül színes kultúrája, ahol könnyen megférnek egymás mellett az orosz kocsmák, az arab hastáncosok és a német építészet, az utcákon pedig fekete kalapos férfiak és színes ruhás, turbános nők sétálnak.

A szovjet zsidók

A Szovjetunióból az 1967-es hat napos háború eufórikus sikere, az újonnan megszerzett nemzeti mítosz adott lendületet az Izrael földjére történő bevándorlásnak, új értelmet adva a zsidó identitásnak. Az évszázad végére mintegy 250 ezer zsidó hagyta el a szovjet területeket, ebből mintegy 140 ezren Izraelben telepedtek le. Újabb lendületet a ’80-as években a Gorbacsov alatti enyhülés adott, amikor addig soha nem látott mértékben engedélyezték zsidóknak, hogy elhagyják az országot.


Bevándorlók érkeznek a Szovjetunióból 1990-ben
(Forrás: http://www.nfuu.org/PalestineFrom1948.htm)

A Szovjetunió 1991-es összeomlása pedig végképp megkönnyítette a feladatot, a ’90-es évek első éveiben mintegy 170 - 190 ezer betelepülőt regisztráltak, majd a poszt-szovjet államok stabilizálódása és az izraeli beilleszkedési nehézségek miatt ez a szám átlagosan évi 70 ezer főre esett vissza az évtized végére. Mára Izraelben több mint három millióan vannak, akik korábban valamely szovjet tagállam állampolgárai voltak. Ez a hatalmas szám kétségkívül jelentős hatást gyakorolt és gyakorol ma is az ország kultúrájára, ezen belül is leginkább az izraeli zenei életre. Hiszen, ahogy egy, a szovjet bevándorlás csúcsán gyakran emlegetett izraeli vicc is mondja: „ha egy, a repülőről leszálló orosz bevándorló hóna alatt nincs hegedűtok, akkor az illető biztos zongorista”. Ma már kevés az olyan iskola, vagy közösségi ház, ahol ne lenne egy zenekar vagy banda, amelyet egy oroszul beszélő tanár dirigál. Nem beszélve a színházakról, ahol a művészek nagy része Moszkva vagy Szentpétervár valamelyik akadémiáján tanult. Számtalan bolt felett cirill felirat díszeleg, a 9-es csatornán pedig oroszul mondják be a híreket. A Földközi-tenger partján fekvő 210 ezer lakosú Ashdod-nak, Izrael ötödik legnagyobb városának több mint egy harmada a volt Szovjetunió területéről származik. Ez már önmagában színes kulturális életre ad okot, nem beszélve arról, hogy nagy részük a szovjet múltnak köszönhetően ateista. Ennek köszönhetően Ashdod-ban szombatokon nemcsak a zsinagógák, de a tengerpart is tömve van, az áruházakban pedig egymás mellett sorakoznak a kósernek egyáltalán nem számító kolbászok, virslik és szalámik. De az orosz kultúra jelenlétének talán legérzékletesebb szimbóluma a jeruzsálemi Putyin Bár, ahol a miniszterelnök képei díszelegnek a falon, és miközben a látogató szovjet pezsgőt kortyolgat, a kommunista érából származó retro plakátok közül válogathat.

Az európai askenázi zsidók

Az európai, legnagyobb részben askenázi zsidók legnagyobb arányban a ’30-as évek végének jobboldali hatalmainak zsidóellenes intézkedései és a második világháború borzalmai nyomán érkeztek az Ígéret Földjére. 1948-as megalakulásáig a mai Izrael területe Palesztina, brit mandátumterület egy része volt, amely státusz jelentősen megnehezítette a bevándorlást, hiszen a háború után a britek egy évi 18 ezer fős kvótában határozták meg a bevándorlók maximális számát. Így maradt az illegális embercsempészet, melyet, a már a Szent Földön megalakuló, de szerte a világon kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező zsidó partizánszervezetek szervezésén keresztül valósítottak meg, hiszen a II. világháborút követően a cél a nácik által elfoglalt Európából, a Holocaust borzalmait túlélt zsidók kimenekítése volt. Ezt a bevándorlási hullámot, mely 1939-től 1948-ig tartott Alija Bet-nek hívják. A Bet a héber ABC második betűje és azon illegális bevándorlók titkos megjelölésére szolgáló kód volt, mellyel azokat az Európából érkező bevándorlókat látták el, akik az 1939-es brit kvótán felül érkeztek az országba. A kvótába beleesők hullámát az ABC első betűje után, Alija Alef-nek nevezték el. A világháború végétől 1948-ig mintegy 66 illegális menekülteket szállító hajó indult el Palesztinába, de ebből kevés jutott el odáig, hogy áttörje a brit blokádot és partra rakja utasait. Számos hajót visszafordítottak Európába, vagy ideiglenes táborokba továbbították őket, pl. Ciprusra, így ezekben az években mindösszesen mintegy 80 ezer illegális immigráns érte el a későbbi Izrael partjait. Az 1922-48 közötti mandátum időszakában összesen (legális és illegális) 480 ezren vándoroltak be, 90%-uk Európából. Az európai, főleg német, francia, lengyel és magyar bevándorlók is színesítették az izraeli kultúrát, elsősorban a jiddis nyelv behozatalával, de elterjedt a hagyományos európai öltözködés, az otthonról hozott étkezési szokások, művészeti, zenei ízlés. Emellett az intézményrendszer is magán viseli az európai zsidók jegyeit: a törvénykönyvtől kezdve a felsőoktatási rendszerig mind német mintára szerveződtek, Jeruzsálem Rechavia negyedének rendezett, elegáns házaiban pedig szinte kizárólag német származású zsidók élnek. 

Arab zsidók, azaz a szefárdok és mehravik

Az első, arab országokból érkező zsidó bevándorlók a XIX.-XX. század fordulóján Palesztina területére, leginkább a mai Jemen területéről. A legtöbb észak-afrikai ország (Egyiptom kivételével az összes) a II. világháborúban náci, vagy a velük kollaboráló Vichy-Franciaország megszállása alá került, így az itt élő zsidóknak üldöztetéssel kellett szembenézniük, de a ’40-es évek végén Irakban, Líbiában, Jemenben, Egyiptomban, Szíriában és Marokkóban kirobbanó anticionista (általában nem a zsidók ellen, hanem az újonnan létrejövő Izrael ellen irányuló) pogromok is hozzájárultak a zsidók elvándorlásához. A legnagyobb hullám azonban Izrael állam létrejöttekor vette kezdetét. 1948-tól egészen a ’70-es évekig mintegy 800 ezer - egymillió zsidó kényszerült elhagyni hazáját, leginkább az arab nacionalizmus feléledése okozta politikai bizonytalanság miatt. Ugyanakkor ezzel egy időben számos független arab állam kifejezetten szorgalmazta az újonnan megalakuló zsidó államba való bevándorlást. Az új évezred elejére ezen arab zsidók leszármazottai az ország népességének már mintegy 40%-át tették ki, az arab országokban viszont mindössze kicsit több mint hat ezer zsidó maradt, ennek fele Marokkóban.


Jemeni zsidó utcazenészek
(Forrás: Mark Neyman, GPO)

Talán Izrael lakosságának legérdekesebb, mintegy „két tűz közé kerülő” csoportját alkotják az arab zsidók – írja Rostoványi Zsolt, Közel-Kelet szakértő Együttélésre ítélve, Zsidók és palesztinok küzdelme a Szentföldért c. könyvében. Ők, bár az arab/iszlám kultúrkörben szocializálódtak és az arab nyelvet beszélték, amikor Palesztinába érkeztek, vallásukat tekintve zsidók, de vallási szertartásaikhoz is az arab nyelvet használták. Megérkezésük Izraelbe rögtön mély szakadékot teremtett a lakosság akkor több mint háromnegyedét kitevő askenázi zsidósággal, hiszen nem csak hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélték, de arab ételeket ettek, kultúrájukban egyértelműen az arab elem dominált, és korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt európai társaikkal. A kulturális ellentétek mellett gazdasági és szociális rés is keletkezett az askenázi és mizrahi zsidóság között, így az újonnan betelepülő mizrahikat az arabok és a zsidók közé, az „elmaradott kelet” és a „modern nyugat” közé pozícionálták askenázi társaik. Ennek megfelelően érkezésükkor ideiglenes sátorvárosokban helyezték el őket, akár évekre is, a bevándorlási hivatal lekezelő bánásmódja mellett a rájuk erőltetett „izraelizáció” is rányomta a bélyegét a mizrahi zsidók beilleszkedésére. Nem csoda hát, ha sokan szembefordultak korábbi arab identitásukkal, felvették az askenázi zsidóság arabellenességét és egyfajta kizárólagos zsidó identitást tettek magukévá. Mások viszont éppen ennek ellentéteként visszafordultak arab gyökereikhez. Bár a két csoport közti szociális és gazdasági szakadék lényegesen enyhült napjainkra, még mindig jelen van, hiszen a mizrahik szociális helyzete még mindig rosszabb (magasabb munkanélküliség, alacsonyabb arány a felsőoktatásban) a többi (akár askenázi, akár szovjet) zsidó csoportéhoz képest. Viszont az elmúlt fél évszázad együttélésének köszönhetően nem csak a mizrahik idomultak az izraeli viszonyokhoz, de Izrael populáris kultúrájában is előtérbe kerültek a keleti elemek: elterjedtek a keleti fűszerek, az arab ételek, a humusz, a falafel, és az izraeli zenébe is egyre gyakrabban keverednek arab, jemeni ritmusok.

A szefárd zsidók egy különleges csoportját alkotják az etióp ún. „keresztény zsidók”, akik talán még hátrányosabb helyzetben voltak, mint a „keleti zsidók” többsége – fejti ki Rostoványi Zsolt.


Húsz év alatt százról 65 ezerre nött az
Izraelben élő etióp zsidók száma
(Forrás: http://australiansforpalestine.com/3657)

A fekete bőrű, ún. amhara nyelvet beszélő etióp zsidókat két hadművelet során, 1984-ben és 1990-ben „mentettek át” Szudánon keresztül. Megérkezésükkor legtöbbjük írni és olvasni nem tudott, nem beszéltek se héberül, se angolul, így munkalehetőségeik igen csekélyek voltak. Ezt a hihetetlen lemaradást pedig nem lehetett egyszerűen figyelmen kívül hagyni, hiszen míg a ’70-es évek végén mindösszesen száz etióp zsidó élt a Szentföldön, addig a ’90-es évek végére ez a szám 65 ezer főre növekedett! Alijázásuk előtt az etióp zsidók nagy része ráadásul áttért a kereszténységre, így rájuk további évek várakozása várt, mielőtt Izraelbe érkezhettek volna. Az izraeli vallási vezetés azonban nem tekintette őket „igazi zsidóknak”, így habár integrálásukra nagy hangsúlyt fektettek – pl. van amhara TV-adás, beilleszkedésüket pedig speciális programokkal segítik – sokan, főleg az idősebb generációból, máig „másodrendű állampolgárokként” tekintenek magukra.

Bevándorlás – ma

Bár az izraeli mindennapi életről leginkább a folyamatos háborúk, az éttermekben, kávézókban magukat felrobbantó öngyilkos merénylők juthatnak eszünkbe, az élet mégis viszonylag normális mederben folyik, és a bevándorlásnak ma sincs, ami gátat vessen. Az elmúlt években korábban nem látott mértékben emelkedett az Izraelbe bevándorlók száma, 2008-ról 2009-re például közel 17%-kal többen érkeztek (mintegy 16 200-an) egy új élet reményében. A legtöbben a volt szovjet tagállamok területéről, Kelet-Európából és angol nyelvterületekről (Egyesül Államok, Kanada, Dél-Afrikai Köztársaság, Nagy-Britannia) érkeznek, míg pl. a korábban is említett nagy létszámú olimot adó Etiópiából a kormány szabályozásai miatt egy bevándorló sem érkezett az elmúlt években – bár most is több mint nyolcezren várakoznak a főváros, Addis Abeba ideiglenes sátortáboraiban. Mivel az újonnan érkezők kb. 60%-a 35 év alatti, az új évezredben bevándorlók hullámai jelentősen megfiatalíthatják az amúgy is fiatal (az átlag életkor csupán 29,3 év!) izraeli társadalmat. Az új izraeliek letelepedése és beilleszkedése nem kis kihívást jelent az államnak, ezért a bevándorlással kapcsolatos feladatok koordinálásáért felelős Zsidó Ügynökség (Jewish Agency) és a Nefesh B’Nefesh szervezete az ún. „Vörös szőnyeg” programon („Red Carpet” Program) keresztül kívánja a bevándorlást megkönnyíteni. Ennek keretében önkéntesek kísérik végig az újonnan érkezőket, indulásuktól kezdve egészen megérkezésükig. Földre szállásuk után pedig egy expo-hoz hasonló vásárt szerveznek a bevándoroltaknak, ahol a mindennapi élethez szükséges szolgáltatásokkal, különböző vállalatokkal ismerkedhetnek meg, hogy a letelepedés minél gyorsabb és sikeresebb legyen. Ez a program 2009-es tesztelése során mintegy 1 800 bevándorlónak nyújtott segítséget. Nem véletlen ez a segítségnyújtás, hiszen a bevándorlás Izrael, az állam szempontjából politikai kérdés, aminek leginkább demográfiai okai vannak. Izraelnek szüksége van az új zsidókra, lakosságának ugyanis kb. 23%-a arab. Muszlim arab. Az arabok körében pedig a népszaporulat jóval magasabb, mint a zsidók körében.

Az talán mindenki számára érthető miért dönt úgy valaki, hogy az etióp vagy akár orosz szegénységből a modern, jól fejlett Izraelbe költözik, de mi vezérel valakit, hogy az angliai vagy amerikai jólétet feladva a Közel-Keleten keressen új otthont? Pedig ez a tendencia, hiszen az amerikai bevándorlók száma csak 2009-ben 3 800 volt, ez a szám pedig a ’80-as évek eleje óta nem volt ilyen kiugróan magas. A válasz egyszerű: a veszély, a biztonságos élet „hiánya” sokkal kevésbé fontosabb, mint az, amit az alijázás egy zsidónak jelent. Hiszen ez a visszatérés arra a földre, ahonnan sok száz évvel ezelőtt őseiket elűzték. Ez a hazatérés.

Baumann Zsófia

kitekinto.hu