Könyvkritika: Deutsch Gábor – Elmondjuk Nektek

Deutsch Úr mesél. A legjobb krónikás tárgyi pontosságával, választékos nyelvezettel, mégis érdekesen életekről, a múlt század zsidóságának ismert, vagy ismeretlen nagyjairól- olyanokról, akikkel öröm lett volna megismerkedni. Szomorú, de szép történetek ezek, kincsek – amik már nem ragyognának, ha hagynánk elveszni őket.

A barátomtól kaptam kölcsön Deutsch Gábor Elmondjuk Nektek c., a Gabbiano kiadónál tavaly megjelent könyvét. Mint mondta, Deutsch úr az egyik kedvenc ORZSE-s tanárja, elbeszéléseit pedig biztos, hogy megfogom szeretni. Így is lett.

A kék fedeles könyv borítóján város és községnevek mezeje zöldell, alul színes házacskák, középütt egy Dávid csillagos zsinagógával. Bagollyuk, Kabolacsárda, Vácegres…százhuszonegy elfeledett kisközség, ahol zsidók már csak szórványosan, vagy egyáltalán nem élnek. Néhány helyen azonban tiszteletteljesen emlékeznek meg a helyiek szomszédaikról és barátaikról, ahogy az alpokaljai Hidegség lakói is emlékművet emeltek nekik. Máshol azonban az  Imaházaikból magház, jobb esetben kultúrház lett, a temetőket belepte a gaz. A megmaradtak vagy asszimilálódtak, vagy Pestre költöztek, esetleg emigráltak, ahogy a könyv lapjain is megelevenedik Hajdú András kortárs zeneszerző élete, aki végül Izraelben találta meg boldogulása útjait. Deutsch úrnak sokféle története van. Ír ma élő, híres rabbijainkról, Radnóti és Köves Slomó urakról, de a könyvét mégis a sajnos ma is föl-fölelevenedő, tiszaeszlári pernél tevékenykedő Eötvös Károly védőügyvéd és Kozma Sándor ügyes áldásos munkak bemutatásánál, életük elmesélésénél kezdi.

A minden részletességgel megfestett portrék azonban mégsem mesék.Szociológusok, történészek, politológusok, családfakutatók merítenek Deutsch úr művéből- amely objektivitása ellenére is olyan érzelmeket, mintákat, értékeket mutat föl, amilyen például a közösségépítés, a szakmai és emberi hűség. Tanító célzattal írta meg Deutsch úr ezt a krónikát, tisztelettel cadikok előtt, akik sok esetben még csak nem is voltak zsidók.

Ilyen volt például Sugihara san, egykori Litvániában tevékenykedő japán diplomata, akinek hamis vízumai ezreket mentettek meg a biztos haláltól. Viszont számtalan helyi közösségi vezető munkássága is helyt kap a könyv lapjain

A tizenkilencedik és a huszadik század zsidóságának keserédes korrajzai ezek, mégis érdekesebbnél érdekesebbek.  Az egyik, számomra leginkább tetsző történet az ilki rengetegbe vitt el. Az erdőben járszadozott, cseverészett három tizenkét év körüli kislány és három tizenhárom körüli fiúcska. Az egyik tréfás kedvű leányzó unszolására a nemrég látott esküvőt játszották el az egyik kisfiúval: chüpéül a kishölgy stólája szolgált, a kissrác a lányka kisköves gyűrűjét húzta annak ujjára. Ahogy Tim Burton Halott menyasszonya is életre kelt, úgy kelt föl a házasság megköttetésének a réme a gyerekek szüleinek fejében. Rabbiról rabbira jártak, hogy eldöntsék a frigy létjogosultságát. A  nyírmadai anyakönyvvezető szerint érvénytelen, mert a rituális szövegből kimaradt egy szó, másrészt sabesz volt – amikor is nem esküszünk. A mádi szerint minden a helyén volt, a gyerekek pedig már amúgy is felnőttek, meg volt a bat és bár micvójuk – a házasság áll. A váci szerint az egész gyerekvicc, nem kell komolyan venni. Egy másik rabbi azt kifogásolta, hogy a gyűrűben kövek voltak, és azt amúgy sem a fiú vette… Persze a végkifejletet nem tőlem fogják megtudni a cikk olvasói.

Az elmondjuk Nektek elmondja azt egy szombat délutáni fekete után.

Deutsch bácsinak pedig nagyon köszönjük könyve megírását.

Namida