Zubin Mehta újra Pesten vezényel

Úgy mondják, hogy A varázsfuvola Sarastrója azonos Zarathusztrával, a perzsa zoroasztrizmus profétájával. Követői az ókori világ legjelentősebb vallásának hívei voltak; egy nagyobb csoportja az iszlám térhódításakor a mai Irán területéről Indiába vándorolt.

Leszármazottaik – a párszik – napjainkban Mumbaiban (Bombay) és környékén élnek, s bár létszámuk az indiai lakossághoz képest elenyésző, a modern India egyik legbefolyásosabb népcsoportjának tartják. Közéjük tartozik napjaink egyik legnevesebb karmestere, Zubin Mehta, aki április 2-án lép fel a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Zubin Mehta párszi család gyermekeként, 1936-ban született Mumbaiban. Apja, Mehli Mehta hegedűművész volt, a Bombayi Szimfonikusok alapítója. Zubin korán távol került otthonától, tizennyolc évesen Hans Swarowsky bécsi karmester-iskolájába vették fel. Itt ismerkedett meg Claudio Abbadóval és a csodakamasz Daniel Barenboimmal. Csoporttársaihoz hasonlóan Mehta számára is hamar megnyílt a nagyvilág, versenysikerrel és jó zenekarok élén szerzett tapasztalatokkal a háta mögött vágott neki a hatvanas éveknek: 1958-as bécsi debütálása után megnyerte a liverpooli karmesterversenyt, és azonnal asszisztensi állást kapott a város szimfonikus zenekaránál. Innen utazott 1960-ban Montrealba, hogy elfoglalja a Montreali Szimfonikusok zeneigazgatói állását, még mindig csak huszonnégy évesen. 1967-ig maradt itt, de mint generációjának majd minden álláshalmozó és nagy teherbírású ifjú dirigense, ő is szívesen vállalt ilyen-olyan megbízatásokat. 1961-ben például másodkarmester lett a Los Angeles-i Filharmonikusoknál. Az ügy kisebb vihart kavart, mivel az együttes kijelölt zeneigazgatójával, Solti Györggyel „elfelejtettek” konzultálni a kinevezésről. A sértett Solti tiltakozása jeléül hamarosan le is köszönt, majd 1962-ben magát Mehtát nevezték ki zeneigazgatónak, aki egészen 1978-ig a posztján maradt.

A városhoz, Los Angeleshez persze szerződése lejártával sem lett hűtlen, az évből több hónapot ma is a városban tölt, ám 1978-ban visszautasíthatatlan ajánlatot kapott az Egyesült Államok keleti partjáról. A New York-i Filharmonikusok zeneigazgatói és vezető karmesteri teendőinek ellátására kérték fel; ennek 1991-ig tett eleget, a zenekar történetének leghosszabb ideig regnáló vezetőjeként. Mindezzel párhuzamosan azonban elindult egy másik, máig gyümölcsöző együttműködés is, amely Mehta karrierjének legnagyobb fejezetévé vált. 1969-től zenei tanácsadóként, 1977-től zeneigazgatóként, 1981-től pedig örökös zeneigazgatóként dolgozott, illetve dolgozik az Izraeli Filharmonikusok mellett.

Miközben Mehtát munkája és magánélete elsősorban az Egyesült Államokhoz, Indiához és Európához köti, sokan őt tartják a legjelentősebb és egyben a legtipikusabb izraeli karmesternek. Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy Mehta a zenei-művészi kérdéseken túl aktívan próbálja formálni az izraeli közvéleményt, Pinchas Zukermanhoz és Daniel Barenboimhoz hasonlóan újra és újra állást foglal az arab-izraeli megbékélés kérdésében, valamint rendszeresen ad politikai gesztussal felérő koncertet.

Az immár fél évszázados izraeli kötődés kezdeti, anekdotikussá patinásodott éveit Mehta mindig szívesen idézi vissza: „Izraelhez fűződő kapcsolatom igen régi időkre nyúlik vissza. 1961-ben vezényeltem először az Izraeli Filharmonikus Zenekart. Helyettesíteni mentem, mert Ormándy Jenő, ez a kiváló karmester váratlanul megbetegedett. Rögtön a hangverseny után a koncertmester odajött hozzám, és azt mondta, hogy érzi, a következő huszonöt évben sokat leszünk még együtt. Utólag aztán kiderült, hogy még csak nem is túlzott. Nyolc évvel később a zeneigazgatójuk lettem, tehát a megjósolt időnél sokkal többet töltöttünk már el. Ezekben az években az izraeli nép iránti szeretetem, tisztelem és szolidaritásom egyre erősebb lett. Sokszor megköszönték már nekem azt, amit a zenekarért és az izraeli emberekért tettem, de az az igazság, hogy Izraeltől tízszer többet kaptam vissza mindabból, amit adni tudtam. Zeneigazgatónak lenni ennél az együttesnél számomra különleges megtiszteltetés. Több mint 1600 hangversenyt adtunk közösen, némelyik felejthetetlen emlék. Például az 1967-es jeruzsálemi koncert a hatnapos háború után, vagy az 1971-es első németországi fellépés. Soha nem felejtem el azt az 1981-es koncertet sem, amikor az északi határvidéken a libanoniakért koncerteztünk, akik aztán együtt táncoltak a zenészeinkkel. 1991-ben, amikor iraki Scud rakéták csapódtak be izraeli területeken, szükségesnek éreztem, hogy azonnal Tel Avivba utazzam, szolidaritásomat kifejezendő.”

Operában, képernyőn Mehta jó érzékkel vett részt nagy médiaérdeklődést kiváltó produkciókban. Ilyen volt a Három tenor-koncert Rómában (1990), majd Los Angelesben (1994), vagy a Tosca „eredeti” helyszíneken forgatott élő közvetítése (1992), de ideszámíthatjuk a bécsi újévi koncertet is, amelyet négy alkalommal dirigált (1990, 1995, 1998, 2007). Ám Mehta számára a média-népszerűség nem öncél. Az 1990-es években radikális humanistaként állt ki különösen fontos ügyek mellett: 1994-ben Mozart Requiemjét vezényelte szarajevói muzsikusokból álló zenekar élén a Szarajevói Nemzeti Könyvtár romjainál, 1999-ben Mahler Feltámadás-szimfóniáját dirigálta a Weimar melletti buchenwaldi koncentrációs táborban a Bajor Állami Zenekar és az Izraeli Filharmonikusok alkotta együttes élén, 1997–1998-ban a kínai filmrendezővel, Zhang Yimou Firenzében majd Pekingben (a Tiltott Városban) állította színpadra a Turandotot.

Ugyanebben az évtizedben fonta szorosabbra együttműködését a Firenzei Maggio Musicale zenekarral (a Budapesti Tavaszi Fesztiválra is ezzel az együttessel tér vissza), 1998-tól pedig nyolc éven keresztül a müncheni Opera zeneigazgatója is volt, ahol több mint 400 (!) előadást dirigált. A legjobb házakban vezénylő maestro (Metropolitan, Covent Garden, milánói Scala, Bécs, Chicago) operafelvételeit szerencsére már DVD-ről is csodálhatjuk, s ha a színpad nem is mindig tetszik, csukott szemmel kivétel nélkül tökéletes előadásokat élvezhetünk. Fodor Géza szavaival: „Mehta sziklaszilárd professzionalizmusa akkor is garancia a színvonalra, ha interpretációját nem röpíti a magasba ihletettség”.

Molnár Szabolcs
Gramofon