Az idegen szem – Moreno Pincas munkái Budapesten

A magyar nagyközönség most találkozhat először, ráadásul párhuzamosan két helyszínen is, Moreno Pincas rendkívül intenzív, ha nem is a legújabb trendeket követő, de mégis is nagyon lendületes és fiatalos festészeti világával. Pincas 1936-ban született Bulgáriában, ahonnan 1949-ben emigrált Izraelbe. Művészeti tanulmányait Tel-Avivban és Párizsban végezte. Ez a kettőség máig megmaradt életében, hiszen felváltva él hol Izrealben, hol pedig  francia fővárosban. Párizs nemcsak témát szolgáltat Pincasnak, hanem hallatlanul gazdag művészeti tradíciót is. Pincas elnyert több komoly művészeti díjat, és igen ragos francia és izraeli gyűjtemények őrzik az alkotása

Szögezzük le gyorsan az elején, Moreno Pincas festészete zavarba ejti a nézőt. De ez a zavarba ejtés nem egy immorális gesztus, és nem is jár kellemtelenségekkel, sokkal inkább egy olyan pozitív inger, amelyet a művész sajátos látásmódja idéz elő: ez a zavarba ejtő látásmód lesz Pincas festészetének egyik fontos szubsztanciája. Megállapításunk ex cathedra kijelentésnek tűnik, tehát nincs más dolgunk, minthogy boncolgassuk, vagy stílszerűen, ízlelgessük kicsit. Amit látunk, amit Pincas láttat velünk, az esetek többségében, maga a nyüzsgő derű, kellem és vitalitás; az ünnep, az ünnepi áhítat. Olyan képkockákat mutat meg a világról, amelyek pozitív érzeteket keltenek bennünk. Egyrészt, mert mennyei dolog jókat enni, buja kávéházakban ücsörögni, heverészni a ligetben, avagy tapsolni a manézsban ügyeskedő állatidomárnak, ahogy elégedettséggel, boldogsággal szolgál, csak máshogy, egy szakrális térben, egy zsinagógában átimádkozni magunkat a transzcendesbe. A pszichikai, antropológiai tényezők mellett a képek azzal is pozitív energiákat szabadítanak fel, hogy olyan látványvilágot testesítenek meg, olyan tematika csomagokat kínálnak, amelyek egybeesnek kulturális tapasztalatainkkal, azok meg egy hatalmas közösség, a nyugati civilizáció, tagjává emelnek bennünket. Elég csak a legnyilvánvalóbb tradíciót megemlítenünk, a francia impresszionisták, posztimpresszionisták modernizmust megalapozó tradícióját. Ráismerünk az általánosan vett emberire, miként a művészi és kulturális örökségre. A ráismerés pedig a biztonság érzetét kelti, hogy aztán a festő, s ebből származik az a bizonyos „zavarba ejtettségünk”, azzal kezdje ki komfortérzetünket, hogy a már említett léthelyzeteket egy idegen szemével figyelje meg. Ez a idegen szem – az ismeretlenre való rácsodálkozás okán – feszültséggel telíti a képeket. Elsőként a vibráló, hullámzó, tekeredő színszalagot említjük, mint olyan expresszív fenomént, amely továbbfokozza a kép elevenséget, a kép lüktető viszonyait, a tarka díszleteket élénkségét. Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy ez a virtuóz, stiláris eszköz Van Gogh képeinek örvénylő ecsetvonásaiból erednek, ergo artisztikus idézetként is értelmezhetők. (De vajon nem idegenként nézett-e a nagy „flamand-francia” a földi árnyékvilágra?) Az ecsetvonásokban megjelenő emberalakok, emberi arcok, de a gyakran megjelenő kutyák, lovak is, e nyughatatlan vibrálás mértékben torzulnak el, de vigyázva, hogy groteszkké teljesen ne váljanak, s ezzel szolgáltassák ki magukat az elutasítás gesztusának. (Milyen érdekes, hogy
Pincas kizárólag a realisztikusan kiképzett női babafejeket hagyta meg szépségükben a többször megfestett, gyönyörű csendéletében.) Mindezeket a hatásokat modifikálja a festő sajátos térlátása is, a mindennapitól eltérő, attól magasabbra helyezkedő nézőpont, az így létrejövő torzított, feszített perspektíva; de a zsinagóga enteriőröket, zsinagóga-jeleneket jellemző, szokatlan, eltolt képkivágás is, ahol az alakok egészen a képtér alsó terébe szorulnak, így úgy érezzük, szinte agyonnyomja őket a föléjük emelkedő vallásos tér. Az említett képi események, történések, ahogy már utaltunk rá, jellemzően egy közösségi szituációt feltételeznek és nem mentesek a hedonista képzetektől sem. A külső, idegen szem, mintha ezekben a helyzetekben, együttlétekben látná meg lényegüket, nem pedig – mondjuk – az egyedüllétben, bár, ha alaposabbak vagyunk, adódik a kérdés: vajon Pincas csoportképeinek karakterei, a látszat ellenére, nem éppen önnön végtelen magányába torzulnak bele?

Moreno Pincas művészetének érzékisége és gondolatisága ezen a szeretetteljes torzításon nyugszik. Nincs más teendőnk, mint hozzáadni a mi is sajátos, a máséval fel nem cserélhető (de nyilván torzításra hajlamos) nézőpontunkat. A két személyes nézőpont diskurzusából, és ez a legnagyszerűbb a dologban, egy univerzális képet alkothatunk újra önmagunkról.

Pincas ZSIDÓ NYÁR c. kiállítására megtekinthető
2008. szeptember 1. és szeptember 26-a között 
hétköznap 11:00 és 18:00, szombaton 10:00 és 14:00 óra 
között a Ráday Galériában!

Hemrik László
Ludwig Múzeum 2008. augusztus