A másik, aki én vagyok – A MÁSIK

Míg a termeket róttam, eljátszottam a gondolattal: milyen nagyszerű volna, ha lenne egy múzeum Magyarországon, vagy a környéken, de lenne, aminek az állandó kiállítása ez az anyag itt. A hosszú évek óta izgalmasabbnál izgalmasabb kiállításokat felvonultató Néprajzi Múzeumba ismét muszáj elmenni. Akkor is, ha jelenleg nem is nagyon tudjuk, mit látunk.
A helyzet ugyanis az, hogy a nagyszabású, jelentős tömeget vonzó ceremóniával szeptember 26-án megnyitott, kivételes, nemzetközi összefogással létrejött kiállítás látogatásom keddi napján (szeptember 30.) sem volt még készen. A tárlat fundamentumát jelentő, lenyűgöző tárgyegyüttes, sok száz tétel gondosan beszámozva a tárlókban, a számokhoz viszont hiába keressük a képaláírásokat, azok ugyanis nem készültek el. A vendégkönyvben olvasható többé vagy kevésbé indulatos, emiatt reklamáló bejegyzésekhez nehezen csatlakozom: nem találok ugyanis szavakat.
 

A Kultúrák közötti párbeszéd európai évében, a Néprajzi Múzeum, a genfi Musée d’ethnographie de Genéve és az Artemisszió Alapítvány által rendezett, közös kiállítás leleménnyel, szórakoztatóan, közérthetően járja körül választott témáját. A nagyhírű svájci múzeumtól kölcsönzött anyaghoz számtalan hazai gyűjteményből válogattak A Másikhoz. Amit látunk, kortalan, pontosabban – remek koncepcióval – az időtlenre, az állandóra, a kölcsönösre, a folyamatos mozgás jelenségére épít. Claude Lévi Strauss írása, a Faj és történelem, a tárlat eszmei sorvezetője a modern kor legnagyobb tragédiája, a II. világháború után néhány évvel, s a hatalmas gyarmatbirodalmak összeomlása, a nemzeti függetlenségi mozgalmak sokaságának győzelme előtt néhány perccel jelent meg, 1952-ben. India már szabad (1950), akárcsak Indonézia (1945). 1954-ben Indokína államai, majd Afrika országainak sora nyerte el függetlenségét. A félezer évig tartó európai, gyarmati kirajzás, jelenlét a végéhez érkezett, s a folyamat villámsebesen visszájára fordult: az egykori gyarmatok népességének jelentős része indult szerencsét próbálni hajdani leigázóinak földjére.

A Másik termeiben azonban e két jelenség mellett számos továbbival (így ezek kísérőivel) is találkozunk: a hittérítés, a távoli kultúrák divatja-romantikája, a fajelméletek – a Valladolidi vitától a nácizmus tébolyáig -, a néprajzkutatás különböző tendenciái: pompásan megragadott, hatásosan bemutatott témakörök sorakoznak egymás után. A kilenc témacsoport köré szerveződő kiállítás a legjobb értelemben nevel, tanít. Tesztel, kóstolgat, felvilágosít. „A sokszínűség botránya” felvezetésétől a másikkal (a másokkal, a másmilyenekkel) szembeni előítéletekig, a mi, európai kultúránk elé helyezett, finoman csiszolt tükörrel ügyesen bánva vezet végig bennünket évszázados tévhiteken, berögzült előítéleteken.
 
A Bábel élményével indító kiállítás előterében apró emberalakok döbbenetes hadserege figyeli a betérőt. Rituális szobrocskák, szuvenírek, idolok, mesterművek és bazári giccsek szinte befogadhatatlan seregletét szemlélhetjük. Önmagukban való sokféleségük az őket alkotó emberiség sokféleségét mutatja meg. Színes neoncsövek erdejében folytatjuk utunkat: a lelógatott hengerekben elhelyezett hangszórókból megannyi nyelven beszéd, kántálás, ének szól – bábeli morajjá összeállva. Puha anyaggal bélelt csőbe lépünk aztán: a falakon különböző népcsoportokról olvashatunk rövid leírást, megtudhatjuk, hogyan nevezi őket a külvilág, s hogyan ők magukat. Gúnynevek és a felsőbbségtudat címkéi csapnak össze a papírkorongokon – az egyiken mi, magyarok is ott vagyunk.

A félreértett, rettegett, lenézett, leigázott, kicsúfolt, legyilkolt másikról, saját furcsaságainkról kapunk hatásos szemelvényeket aztán. Tele van a park bolondokkal – mondja Angliában egy indonéz munkás tudós vendéglátójának. Körbe-körbe járnak a zöldben, kötélre fűzött kutyákkal. A másik megdöbben a toalettpapíron, mondván ilyen gusztustalanságról még sose hallott, és felzaklatja, milyen piszkosak az európai nők. Távoli kultúrák rémisztőnek, bizarrnak tartott tárgyai közt videó fut egy disznóvágásról, s beszámolót olvashatunk – amerikai szemmel – egy velős csonttal zárt, magyar vacsoráról. A Másik minden egyes belépőnek saját, személyes, maradandó élményt, utat kínál: a remek terekben bolyongva végül napjaink Európájában, Magyarországán találjuk magunkat. Radnóti Miklós és a hazánkban élő mongol műfordító, vagy a szír orvos és társaik életnagyságú fényképei közt. Az egyik falon ember alakúra kivágott tükörfólia. Elé lehet állni fáradtan, megtörten, megrendülten, elgondolkodón. Büszkén biztos nem.

Szerző: Halász Tamás
Forrás: www.kultura.hu
Fotó: amasik.hu