A segítség célba ért!

 

Háttér: Október 10-én a Kidma Zsidó Diákszervezet és az Izraeli Kulturális Intézet (sok más zsidó szervezet aktivistáinak részvételével – Hasomer hacair, JMPoint, etc.) vörösiszap áldozatai számára rendeztek gyűjtést. Ennek hívására az Izraeli Kulturális Intézetbe közel 150-en jöttek el, hogy leadják adományaikat. Nagyon sokan ruhákat hoztak, mások élelmiszert, tisztítószereket és egyéb hasznos dolgokat. Összegyűlt több mint 150 ezer forint adomány, kb. kétszer ilyen értékű élelmiszer és különböző használati tárgyak (műanyag tasakoktól kezdve a kesztyűkön, lapátokon át a porszívóig). Lett 54 L ecet és vagy egy fél tonna ruha. A pénzt ugyancsak az áldozatoknak juttatják el, illetve olyan dolgokat vásárolnak belőle, amire a tragédiában károsultaknak szükségük van.

Az út hosszabb volt mint gondoltuk. Este kilenc körül kanyarodtunk be az Ajkai sporttelep házaiban kialakított elosztó központba. Az autó hangjára egy csapat holt fáradt, de nagyon lelkes önkéntes jelent meg az épület ajtajában és egy-egy „jaj, de jó, ez nagyon kellett” felkiáltás mellett pillanatok alatt kirakták és szétszortírozták, amit hoztunk. Látszik, összeszokott társaság, szinte egytől-egyik hétfő óta minden nap ezt csinálják. A szállítmányok jelentős része késő este, éjszaka fut be, hiszen az emberek napközben dolgoznak. „Nem baj” mondják, ők bírják, csak jöjjön a sok adomány, mert nagy szükség van rá. Amíg mi ott beszélgettünk és erőt gyűjtöttünk a visszaútra másik 2-3 autó is befutott kisebb-nagyobb rakománnyal. Magánszemélyek, cégek, egyesületek küldik, hozzák a cuccokat.

Bent nagyon szigorú szortírozásra kerülnek az adományok, tisztaság, élelmiszer, játék, törölköző, ágynemű, ruha. Mindennek megvan a helye, és mindenki tudja a dolgát. Így aztán a kipakolásba mi nem is folytunk bele, csak bajt csináltunk volna.

Miközben mi váltottunk pár szót Varga Andreával a Kristályvölgy Egyesület vezetőjével, aki az adományok elosztását irányítja, addig is mindenki megállás nélkül dolgozott.
Andrea meséli, hogy nem könnyű a helyzet. A Sportteleppel szemben van az a Sportcsarnok, ahol a kitelepítettek közül páran alszanak. Nem lehet bemenni, katasztrófavédelmiek és katonák, rendőrök őrzik az épületet. Bent a hodályban mindössze 30 ember van, a többiek családjuknál, barátoknál laknak. Mindenki össze van törve. Egy nő rosszul lett tegnap, mikor kiderült, az ő háza lesz az első, amit lerombolnak. Egy kisgyerek mindkét szülője deréktól lefelé megégett, ő is befogadó családnál van, egyes hírek szerint a halottak száma az 50et is elérheti. Senki sem tud semmi biztosat, a hírek figyelésére nincs idő, és persze minek is, hiszen egymásnak tökéletesen ellentmondó hírek érkeznek a különböző médiumokból…
Marad az, ami biztos: az embereknek segítség kell, nem lehet leállni!

Meg is szólal Andrea telefonja, ami figyelmeztet minket, hogy ideje indulni, ne tartsuk fel a munkát. Mi itt már nem tudunk segíteni. A telefonszámcsere után kapunk még egy kis útravaló friss pogit, ami akkor fut be és elindulunk.

Mindketten érezzük: Segíteni jó, de persze még jobb lenne, ha nem kellene, vagy nem így, nem ilyenkor, nem ilyen áron. De ha már a baj megtörtént, a kesergésnél és egymás rágalmazásánál ez biztosan hatásosabb módszer!

Mindenkinek nagyon köszönjük, aki hozzátett ehhez!

A szervezők