Miért böjtölünk Tisa beávkor?

Azért mert böjtölnünk kell, mert az elődeink is ezt tették, és hát a Templomot is Áv hó 9-én rombolták le. A válasz félig helyes. Azért félig, mert érződik rajta, hogy tulajdonképpen semmi közünk ehhez a gyásznaphoz, és pusztán formalitásból tartjuk meg, ha egyáltalán megtartjuk.

Ha nem eszünk, az egynapi szenvedéssel jár, de utána, akárcsak valószínűleg előtte minden megy a maga kerékvágásában – mintha mi sem történt volna. És a helyzet az, hogy ez nem is feltétlenül a mi hibánk. Miért teremtsünk érzelmi kapcsolatot egy eseménnyel, ami kb. kétezer évvel ezelőtt történt, nem tudunk róla túl sokat, és egyébként sem befolyásolja az életünket?

Kezdjük a kályhánál. Mi is ez a Templom? Mármint A Templom, amiből a valóságban kettő is volt. Az elsőt Salamon király építette az i. e. 9. században. A Templom elődje egy Miskán nevű szentély volt, melyek a Szináj hegyi kinyilatkoztatás után alkottak meg a zsidó nép anyagi hozzájárulásával. Benne volt található  Találkozás Sátra is, mivel a vándorlás alatt Mózes itt tudott közvetlenül kapcsolatba lépni az Ö-ökkévalóval, illetve testvére, a főpap Áron itt tudta bemutatni az áldozatokat, – nem utolsó sorban pedig a kőtáblákat is őrizték. Megépítése harminckilenc munkafolyamatából vezetjük le a Sábeszkor tilos tevékenységek tömkelegét – vándorlásunk alatt pedig azért volt kiemelt szerepe, mert a Miskán intett, mikor lehet továbbvonulni, és mikor kellett várakozó álláspontra helyezkedni. A Miskán felett ugyanis nappal egy füstoszlop, éjszaka lángoszlop vonult, ami mutatta az útirányt, amikor azonban köd szállt le rá, és amíg ott volt, tilos volt a sivatagi vándorlást folytatni.

A honfoglalás után a zsidó történelem neves alakja, Dávid király szeretett volna méltó helyet biztosítani az Istenszolgálatnak .Azonban hiába egyesítette a törzseket, hiába alapította meg Jeruzsálemet és fektette le a zsidó királyság alapjait – kezéhez túl sok vér tapadt, így a munkát utóda, Salamon végezte be. Mit tudunk erről az Templomról? Salamon könyvéből, a Királyok könyvéből és bizonyos Haftaráinkból viszonylag sok mindent. Tudjuk például, hogy Salamon a föníciai Hirám király közreműködésével, neves építészek segítséget és minőségi anyagokból építette fel – csodákkal kísérve. Példának okáért az egyik midrás szerint volt egy „féreg”, amely képes volt minden elmetszeni a hatalmas kőtömböket – minden nesz nélkül. Így a Szentély teljes csöndben épült, békében, amit átéreztek azok, akik végül nyugalmat találtak hűs falai között.
Ezt a Templomot azonban i. e. 586-ben a babilóniakat Nabukadnecár vezetésével mégis lerombolták – újat a római Heródes király épített ott, amit ma a Templom hegynek nevezünk. Hogyan is képzeljük el ezt a Templomot, amely méretében és fényességében messze felülmúlta az elődjét?

Amit ma Siratófalnak nevezünk, az tulajdonképpen a Templomot körülvevő második, nyugati falnak a maradványa. Mögötte az alapot megmagasították, így az volna a legegyszerűbb, hogyha a megmaradt falrészlet tetejére képzeljük el az azzal megegyező mérető Templomot. Messziről lehetett látni, azonban amikor az ember a közelébe ért, fizikailag érezte a Jelenlétét. Érezte ahogy a füstölőszerek betöltötték a levegőt, érezte, ahogy átjárja a leviták zenéje. Megérkezett a városba, harapott valamit a falak alatt vásárban, gyorsan megtisztította magát testben és lélekben a mikvében, majd sietett áldozatot bemutatni. Sábeszkor három sófárfúvást hallott: egyet, amikor az embereknek véget ért a munkanapjuk, egyet, ami figyelmeztetett, hogy hamarosan itt az ünnep és még gyorsan el kell ezt azt intézni, és még egyet- amikor beköszöntött az Ünnep.

Mert akkor a Sábesz is más volt. Más volt, olyannyira más, hogy azt mi el sem tudjuk képzelni. Amikor még állt a Szentély, közvetlenebb volt a kapcsolat az Ö-ökkévalóval – másféle szellemi minőségben élték meg mindennapjaikat az emberek. Más rétegeiben olvasták a Tórát, a mostani tudásunk töredéke az elődeinknek. A Templom fénykorában másképp álltak az emberek egymáshoz, másféle boldogság jellemezte őket, olyasféle, amit mi el sem tudunk elképzelni.

Amit mi eltudunk képzelni, az csak egy törött pohár az esküvőn, egy vakolatlan kocka a házunk falán, egy sor a Birkát HaMazonban.A széttört boldogság érzete, amit a zsidók felépülni remélnek, lehetőleg, még a napjainkban.

A Templomot ugyanis Titus i. e. 70-ben elpusztította – a zsidók országa megszűnt, Izrael kikiáltásáig, és mi magyarok a mai napig szétszórva, galutban élünk. Szétszórva, irányzatokba szakadva zsidóskodunk, nem ülünk le egymás asztalához, kibeszéljük a másikat, hiányzik belőlünk az összetartás.

És ha nem tudjuk elképzelni, hogy mégis mit jelent ez érzelmileg – akkor gondoljunk egy békés, szombati ebédre.
A családunkkal, a barátainkkal vagyunk, beszélgetünk, éneklünk, nevetünk. Hirtelen azt vesszük észre, hogy az egyik társunk rosszul lesz, majd mire feleszmélünk, hogy mi történik, már leborul a székről – ott helyben meghal.

Mit éreznénk? Képesek lennénk folytatni a megkezdett ebédünket? Tudnánk-e tovább nevetni? Ha hazamennék, ahol senki sem lát, volna kedvünk egyáltalán bármihez, volna bennünk érzés, jókedvűen folytatni a napunkat, mintha mi sem történt volna?

Miért böjtölünk Tisabeávkor? Azért, mert ugyanezt éljük át.

Mert ez nem egy épületegyüttes pusztulása, amihez semmi közünk – hanem a mi közös tragédiánk. Egy kitörölhetetlen, metsző fájdalom, ami után az a hely, az asztalnál mindig üres lesz. Egy eleven emlék, egy be nem forró seb, amire nap mint nap gondolunk. Amiért várjuk, hogy talán egyszer, még a napjainkban újraépül a Szentély.

Sasvári Ildikó
Izrael