Izraeli, palaui, indonéz és marokkói helyszínek is világörökséggé váltak
Jézus születésének helye, a betlehemi Születés temploma és a zarándokút mellett több helyszínt is világörökségi címmel ruházott fel szentpétervári tanácskozásán az UNESCO világörökségi bizottsága pénteken, a betlehemi helyszíneket rögtön veszélyeztetett világörökséggé nyilvánították.
Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete tagállamaiból 21 országot tömörítő bizottság felvette a világörökségi listára az emberi evolúció Izraelben, a Kármel-hegyen – a Vádi el-Mughara-barlangokban – lévő emlékhelyeit, a Rock Islands néven ismert szigetek déli lagúnáját Palaun, a Tri Hita Karana filozófia megtestesüléseként emlegetett subak öntözőrendszert az Indonéziához tartozó Balin, valamint Marokkó fővárosának, Rabatnak az ó- és újvárosát – olvasható az UNESCO honlapján (www.whc.unesco.org).
A szervezet késő esti tájékoztatása alapján szintén felkerült a világörökségi listára Sangtu – ismertebb nevén Xanadu -, Kubiláj kán legendás városának még megmaradt emlékei, Grand Bassam történelmi városa Elefántcsontparton, illetve a bassarik vidéke Szenegálban (Bassari, Fula és Bedik kultúrtáj).
Az izraeli helyszín három barlangot foglal magában, összesen négyhektáros területet, és az emberi fejlődésből félmillió év történelmét öleli fel temetkezések, kőből épített korai szerkezetek, valamint a vadászó-gyűjtögető életmódból a földművelő és állattartó életmódra való áttérés emlékei révén. A páratlan helyszín jelentőségét 90 évnyi kutatómunka támasztja alá.
A Rock Islands déli lagúnája 100-200 hektáros terület, 445 lakatlan mészkőszigetből áll, sok a gomba alakú képződmény közöttük. A szigeteket türkiz lagúnák és korallzátonyok veszik körül. A csendes-óceáni helyszín szépségét fokozza az ott található korallrendszer 385 különböző fajjal. A Rock Islands emellett a tengeri tavak otthona: az óceán vízéből zátonyok „hasítanak ki” kisebb tavakat.
Jóval nagyobb 19 500 hektáros területet fog át a subak öntözőrendszer, a Tri Hita Karana filozófia „manifesztációja”. Összesen öt rizsteraszról és azok úgynevezett víztemplomairól van szó. A subak története a IX. századra nyúlik vissza. A csatornák és vízfogók szövevényes hálózata a Tri Hita Karana filozófiai felfogást, a szellem királyságának, az emberi világnak és a természetnek az ötvözetét tükrözi. Ezt a filozófiát a Bali és India közötti kulturális találkozás szülte.
Rabat, a modern főváros és a történelmi település kettőségének megtestesülése – ezért érdemelte ki a világörökségi címet. Az Atlanti-óceán partján, Marokkó északnyugati részén fekvő város az arab-muzulmán múlt és a nyugati modernizmus közötti „termékeny” kölcsönhatás gyümölcse. A város francia uralom alatt, 1912 és az 1930-as évek között született épületei mellett a XII. századból fennmaradt építészeti emlékek – például a Hasszán-mecset – is őrzik a település múltját. Az újváros az egyik legnagyobb és legambiciózusabb modern városi projekt, amely Afrikában a XX. században megvalósult és tán a legátfogóbb is – emelte ki az UNESCO.
Sangtu a kínai nagy faltól északra fekszik, de mára már csak romok maradtak Kubiláj kán egykor legendás városából, amelynek tervei 1256-ban készültek a kán kínai tanácsadójának hála. Összességében 25 ezer hektáros területről van szó, a térség egyedülálló lenyomata a kínai han és a nomád mongol kultúra asszimiliációjának. Kubiláj ott alapította a Jüan-dinasztiát, amely aztán egy évszázadon át uralta Kínát és kiterjesztette annak határait.
Grand Bassam, Elefántcsontpart első fővárosa a késő XIX. századi, kora XX. századi gyarmati város, amelyben külön-külön negyedek épültek a kereskedőknek, az adminisztrációnak, az európaiaknak és az afrikaiaknak. Kolonialista stílusú épületei között jellegzetesek galériás házai, a helyi verandák és kertek. A város a legfontosabb kikötője volt az afrikai országnak, tükrözi az európaiak és az afrikaiak közötti „bonyolult társadalmi kapcsolatokat” – fogalmazott az UNESCO.
A bassarik országa Szenegál délkeleti részén fekszik. Három földrajzi területet ölel fel, a Bassari-Salémata-, a Bedik-Bandafassi- és a Fula-Dindéfello-vidéket, mindháromnak megvannak a maga jellegzetességei. A bassarik, a fulák és a bedikek a XI. és a XIX. század között telepedtek le a vidéken, és alakították ki különleges kultúrájukat, az őket övező természettel szimbiózisban lévő szokásaikat.
Forrás: kultography.hu
Legutóbbi hozzászólások