Coco Chanel, egy ikon foltjai

Coco Chanel legújabb életrajzi filmje, Audrey Tautou főszerepével valóban jó  film a maga nemében. Kedvenc színésznőnk ismét nagyot alakított: a mű prózaian egyszerű cselekményét kimentette az unalom pocsolyájából, életet vitt a filmbe, közelebb hozta az átlag emberhez azt a fogalmat, amit Chanel- jelenségnek nevezünk Mielőtt azonban kultuszt emelnének idehaza ennek a bizonyos Coco Chanelnek, pár árnyalatot azért tegyünk hozzá a film hátteréhez.

Coco Chanel egy ikon. Azok is hallották már a nevét, akiket vajmi kevéssé  érdekel a divat, vagy éppen férfiak és eleve távol áll tőlük a téma. Neve hallatán mi juthat eszünkbe- fekete kisestélyi, tweed kosztüm, letisztul elegancia, francia nívó és egy korszakváltás.

Manapság nincsenek túl nagy változások a divatban: hála az égnek idén bejöttek a nőies ruhát, a laza könnyű,anyagok: egyébiránt egyik évben csíkos, másik tengerész, van amikor retro – de semmi jelentős, és szembeszökő nincs a piacon.

Ehhez képes Coco Chanel egy minden addigitól eltérő stílust hozott be, amit modern női öltözködésnek nevezhetünk. A viktoránus kor flínces – flancos tollacskái, a fűző eltűnt a repertoárból, bejött például a nadrágkosztüm, vagy a rövid szoknya. Mindezt persze szellemi áramlatokkal is kézen fogva járt, gondolva a korai emancipációs mozgalmakra, hogy mást ne említsek. Hogy azonban Chanel maradjunk- akinek keresztneve nem is Coco, hanem Gabrielle- szögezzük le az, hogy az öltözködés, és külsőségek ugyanúgy meghatározzák egy társadalom milyenségét, és emberek egymáshoz való viszonyát is, mint a gondolatok szavakba öntése, a beszéd. Egy külső ugyanis jellemezni tud minket, így válnak egyes stíluselemek egyes csoportok jellemzőivé.

A kedves siltes sapkás rokonommal és két szoknyás barátnémmal várakoztunk a Művész mozi bejáratánál. Audrey Tautou a maga kiismerhetetlen, és megfejthetetlen tekintetével nézett le ránk a poszterről. Utólag elolvasva a film.hu-s kritikát, van abban valami, hogy a kedves cimborám elalvását nem a szürkés, életlen színvilág, a történetileg egyszerű, mondhatnám történet hiányos cselekményvezetés akadályozta meg. Nem derült fény a Chanel jelenség sikerének hátterére. Olyan ez, mintha valaki körbenézne a spajzban, aztán pedig neki lát főzni, természetesen recept könyv nélkül. Aztán- a mi legváratlanabb: kisül valami rendkívüli finom, élvezetes falat. Hasonló érzésem volt a filmnézés közben is: a rendező, Anne Fontaine a sikert egy különleges, non konformista lány életútjának egyenes következményeként mutatta be- váratlanul, a film végén. Magát a süteményt, a Chanel márkát a film nem reklámozza direkt módon: a nézőben nem alakul a durva propaganda film képzete.

Inkább gondol arra, hogy milyen fantaszikus erő lehetett abban a Vichybeli táncoslányban, aki annyi mindent elért az életében, mégha az érvényesülés útja sokszor vízszintes volt is.

Amélie merész volt: igen csak merész. Úgy hírlik, hogy az igazi Coco Chanell is nagy mesélő volt: történeteinek egy része talán nem is volt igaz. Sohasem ment férjhez, viszont volt számos érdekesebbnél érdekesebb kapcsolata. Életrajzában olvashatunk olyasmit is, hogy Párizs náci megszállása alatt egy német katonatiszt, avagy náci besúgó (Dincklage) „jóindulatából” maradhatott az otthonául választott Ritz hotelben. A Cambon 21. alatt lévő divatház közel lakott, és ugyan nem zavarta a sok német darázs.

Érdekes cikk jelent meg ebben a témában az áprilisi Times internetes oldalán. Bár a magyar nagyérdeműt nem foglalkoztatják talán ilyen részletkérdések, és az imádott CC táskát hazacipelő úri nőt sem hozza zavarba, de azért minket elgondolkoztat, hogy miért is vádolták meg a 20. század száz legbefolyásosabb személyének egyikét, a „hősnőt” háborús bűnökkel, mi köze is volt a divatdiktátornak a Waffen SS Walter Schellenbergjéhez, az árja törvények felhasználásával, hogyan próbálta a híres Chanel 5. parfüm gyártását elvenni a zsidó Wertheimerektől…Bár a filmben igen jól jelenítette meg szerintem Audrey Coco Chanelt, a divattervező nő ellentmondásosabb, és bonyolultabb személyiség volt a csalódott kalandorlánynál. Ruháit és stílusát lehet szeretnünk, de még mielőtt kultuszt indítunk neki a Teréz körúton, nézzünk utána azoknak a foltjaira is, amit a kis fekete estélyi eltakar. A filmet azonban bátran ajánlom bárkinek.

Namida