Látogatóban a tokiói zsidó közösségnél

„Japán és zsidó szokásokhoz igazodva papucsra és kipára váltottunk” Bizony, nem csalás, nem ámítás, a világhálón azt beszélik, Tokióban, ebben a 20 milliós egzotikus metropoliszban is lehetséges megünnepelni a Széder estét zsidó hittestvérekkel. Ennek jártunk utána március végén a helyszínen.
Nem volt egyszerű. Arrafelé harmadik napja esett az eső, minden kabátunk (is) vizes volt, így indultunk útnak, kicsit fáradtan, de a találkozás iránti elszánt várakozással. A közösség honlapján található térkép alapján Ebisu állomásnál kezdtünk, de mindjárt az elején a hatos buszt negyedóráig kerestük a csepergő ég alatt, amíg végre egy idős hölgy mosolyogva és nagyon udvariasan közölte velünk, ahol állunk, az épp a megálló. Nagy kő esett le a szívünkről. Alig tíz perc buszozás után a „közelben” tett le minket a sofőr. Körbe néztünk – ahogy az ilyenkor lenni szokott – látható Hitközségnek nyoma sem volt, így tovább áztunk.

Nem adtuk fel és a közelben található rendőrségen (ők csak tudják) érdeklődtünk, hogy merre is keressük a zsidó hittestvéreket. Hamarosan egy kamerával ellátott kapucsengőn megszólal a jól ismert hang: „Salom, bevakasa.”

Tisztázták, hogy nincs ránk idejük és előre be kellett volna jelentkezni, de amikor elmondom, hogy mi járatban is vagyunk, és hogy a Hegedűs Körzet ajándékát hoztuk a messzi Magyarországról…megenyhül a szigorú hang és megnyílik a kapu. A biztonsági őr szabadkozik egy keveset, hogy „Baruch Hasem” jön a „Peszach” sok a dolguk, mindenki most jönne a maceszért és a borért, de Rabbi Antonio – az itteni olasz nemzetiségű rebe – azért körbevezet minket, ha már ennyit utaztunk. Ahogy belépünk az épületbe – japán és zsidó szokásokhoz igazodva (így együtt) – rögtön papucsra és kipára váltunk. Megtudjuk, Rabbi Antonio kilenc hónapja az itteni, kb. százötven zsidó család rabbija, szeret itt lenni és hosszú távra tervez, de persze a közösség dönti majd el, meddig maradhat. A székház és a zsinagóga egy épületben van, Rabbi Antonio elmondja: a templomot két éve adták át, szinte még teljesen új.

A közösségben péntek esténként és szombatonként van imádkozás. Külön kérésünkre a biztonsági vezető megengedte, hogy egyetlen fényképet a zsinagógában is készítsünk, azonban máshol sajnos, tilos. A biztonságra itt is fokozottan ügyelnek.

Rabbi Antonio egyébként Olaszországban született, és 2009. júniusáig az USA-ban, a Long Island-i „konzervatív” közösség rabbijaként szolgált. Több nyelven beszél, mintegy féltucat könyvet fordított le héberről olaszra. Most éppen a „Midrash Vayikra Rabba” fordításán dolgozik.

Mire átadjuk az ajándékot – egy, a budapesti zsinagógák fényképét tartalmazó könyvet – és a meghívást Magyarországra, addigra már egészen otthonosan érezzük magunkat, mintha csak a Síp utcában lennénk. Egyfolytában csörög a telefon, az itt élő mintegy százötven zsidó család vehemens várakozással érdeklődik, mikor érkezik már meg a „macesz”. Jót derülünk rajta, hogy lám-lám, nincs új, még a japán felkelő nap alatt sem. Közben kiderül, a közösség több tagja is járt már Magyarországon, és az Emmanuel-emlékfa, a gyönyörű „Ezüstfa” mindenkinek az első gondolata a Dohány utcai zsinagógát és Budapestet illetően.

Későre jár és tudjuk, rengeteg ilyenkor a dolog, így búcsúzkodni kezdünk, mielőtt minket is „kihumecolnának”.

Szívélyes vendéglátóink persze nem engednek el minket üres kézzel: egy héber-angol-japán nyelven írt peszachi Haggadával ajándékozzák meg az újlipótvárosi zsidókat.

Aki nem hiszi, járjon utána, megtalálhatja a könyvet a Hegedűsben, a Kistemplom polcain…

Salom!
Mazsihisz