Kopott klasszikus – Woody Allen: Játszd újra, Sam!

A Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetsége etikai kódexében egyebek közt az áll, hogy „a színházi kritikus megfelelő fizikai és szellemi állapotban érkezik a színházi előadásokra, koncentrációját az előadás időtartama alatt végig fenntartja”. Nem egészen világos ugyan, hogy mit értsünk megfelelő állapot alatt.

A szöveg alkotója feltehetőleg nem arra gondolt elsősorban, hogy a kritikus ne hagyja otthon a szemüvegét, de talán arra sem, hogy képesnek kell lennie órákon át szalmazsákon, esetleg vékonyka párnán üldögélni, máskor meg kilométereket gyalogolni a művészi élmény befogadása érdekében. És eközben még elfáradnia sem lenne szabad. Arról azonban sehol sem olvastam még ajánlást sem, hogy a színháznak biztosítania illene a kritikus számára az előadás befogadásának legalább minimális előfeltételeit. Hogy lássa és hallja bírálatának tárgyát – legalább annyira, mint a nézők nagy többsége.

De nem pusztán azért untatom most az olvasót a szegény kritikus panaszaival, mert sok egyéb nemigen jutott eszembe a Zsidó Nyári Fesztivál keretében bemutatott Játszd újra, Sam! előadásáról. Hanem mert felháborítónak gondolom, hogy akár kritikusnak, akár másnak olyan helyeket adjanak el, ahonnan kényelmesen ülve a színpadnak legfeljebb a harmada, és erősen előre dőlve is alig több mint a fele látszik, az is felülről, a színészekből főképp a fejük búbját mutatva. Ilyen hely az Uránia moziban a Körhintának nevezett, különben nyílegyenes emelvénymásodik sora. De az első se lehet sokkal jobb. Ráadásul –mint később kiderült – innen egyáltalán nem lett volna látható az az ajtó, amelyen a vendégek érkeznek, s ahol ilyenkor sok fontos, a főszereplő jellemét festő játék zajlott.

Gyakorlott néző persze nem törődik bele ebbe a helyzetbe, különösen, ha csaknem a fél színház üres. Csak hát az Uránia zegzugos emeletéről a földszintre lejutni túlzott kockázatvállalásnak tetszett, így fönt kerestem magamnak olyan széket, ahonnan, ha messziről is, de legalább az egész játéktér áttekinthető. Igaz, innen is legfeljebb sejthető, hogy ezúttal a főszereplőt, a rajongó filmkritikust játszó színész alakítja annak eszményképét, az őt kivetítőről jó tanácsokkal elhalmozó Humphrey Bogartot is, aminek bizonyára fontos üzenete lenne Ilan Eldad amúgy izgalommentes rendezésében. Bár hogy micsoda, azt inkább hagyjuk.

Egyébként Woody Allen félmúlt klasszikusa is erősen megkopott, nem győzöm csodálni, hogy a pesti közönség annyira képtelen ráunni a nyavalyás értelmiségi nyafogásaira, hogy a darabot Kern András főszereplésével, Valló Péter rendezésében 1983 óta ma is játssza a Vígszínház. Az izraeli Beer-Sheva Színház mostani előadása is legfeljebb fájdalommentes vihogást kínál, mintsem olyanmélynek tetsző felismeréseket, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a szerző darabja és filmjei divatba jöttek. Technikás röhögtetőnél ma a Játszd újra, Sam! nem látszik többnek. És ez áll a főszerepet játszó Guri Alfi-Aharonra is. Ügyesen ügyetlenkedik, megnyerően szerencsétlenkedik. Efrat Baumwald kislányos naivitással szerelmesedik belé, Guy Loel meg pont olyan érdektelen, amilyen egy elfoglalt üzletember csak lehet, pláne ha még a felesége is megcsalja. Az összes többi szerepet, a volt feleséget éppúgy, mint valamennyi valódi és képzeletbeli nőt, akikkel az elhagyott kritikust össze akarnák boronálni, Meirav Shirom adja változatosan, lendületesen, ha kell, agresszíven.

Ilad Eldad rendezésében jól látni az ambíciót, amivel a naturálisan érdektelen díszletben egyesíteni próbálja a hagyományos társalgási bohózatot a látomásos, olykor múltba bambuló modernkedéssel. Ebből az előbbi elfogadhatóan működik. Az utóbbi elakad a rivaldán.

NOL.hu