Savuot

Savuot

Néhány nap múlva ünnepeljük Sávuotot, a Zsengék és a Tóraadás ünnepét. Nem véletlen, hogy Izrael a Tórát a pusztában kapta. Mivel szabad akaratból fogadta el az Igét („Megtesszük és meghallgatjuk” – Ex. 24/8), nem tehette azt, mint szolganép Egyiptomban. De az ígéret Országa sem volt alkalmas a kinyilatkoztatásra. A letelepedettség, majd a későbbi városi élet elpuhultsága nem foghatta fel az égi szózat által követelt fegyelmet és erkölcsöt.

A pusztai vándorlás Izrael gyermekkora: Mint „gyermek”, sok baj volt vele. Az aranyborjú, az örökös elégedetlenség és a Mózes elleni lázongások, mind a gyermekkor rovására írandó. De ugyanakkor a gyermek őszintesége, naivsága is jellemezte a pusztai népet. Jéremiás próféta így említi a pusztai nemzedéket:

„Megemlékezem ifjúkorod jóindulatáról, menyegződ szeretetéről, amikor jöttél utánam a pusztában, a kietlen földön” (Jer. 2/2).

A legtöbb ókori nép története városépítéssel kezdődik (Babilon, Róma, stb.). Izrael a pusztában lett néppé „hogy népemmé tegyelek ma” (Deut. 29/2). Izrael a Törvény népe lett a pusztában. Ez a törvény kísérte őt történelme útján, ez tartotta fenn évezredek során akkor is, ha tagjai sokszor letértek annak útjáról.

A pusztai nép sokban különbözik a városlakótól. Igazmondó, összetartó, vendégszerető. Nem kőházakban, hanem sátorban lakik. A sátorban élő láthatára széles, mindenkor hallja Isten szavát. Csak a pusztában született nemzedék volt igazán szabad, csak a szolgasághoz nem szokott, egyiptomi bálványkultusztól mentes ivadék volt alkalmas a honfoglalásra. A Tórát atyáik kapták a pusztában, de csak az új, a sivatagban született nép fogta fel annak jelentőségét, csak ők voltak érdemesek arra, hogy a Tant tovább vigyék az ígéret Földjére és megőrizzék azt az idők végéig.

Sávuot ünnepét „záró ünnepnek” nevezi a Talmud. Pészách a fizikai szabadságot teremtette meg, de csak hetekkel az egyiptomi kivonulás után, a Tóra átvétele alapozta meg ezt a szabadságot nemcsak testben, hanem lélekben is.

A Tórában Sávuotnak három neve van. A Sávuot szó „Hetek ünnepének” nevezi a napot. Az első aratástól (Pészách) a búza aratásáig hét hetet számolunk, amit Omer-számlálásnak nevezünk. (Omer = kalász) Ezek a napok gyásznapoknak számítanak mind az ókor, mind a középkor eseményei folytán.

Az ókorban a Bar Kochba-féle lázadás leverése esik erre az időszakra (i.sz. 135), a középkorban az első keresztes hadjárat vérengzései a Rajna-menti hitközségekben (Worms, Speyer, Mainz, stb.) történtek ezekben a napokban (1096). Mind a mai napig nem tartunk esküvőket az Omer-számlálás idején (kivéve Lág Báomert).

Az ünnep másik neve CHÁG HÁKÁCIR, azaz az aratás ünnepe. „Számoljatok az ünnep utáni naptól  ötven napot, és új hálaáldozatot mutassatok be az Úrnak” (Lev. 23/16). Ez az ötvenedik nap a (búza)aratás ünnepe. (A keresztények mindig vasárnap ülik meg a húsvétot és a pünkösdöt, mert a „sábát” szót szombatnak fordítják.)

A harmadik név a „Zsengék ünnepe”. Nemcsak a búzából, hanem a Szentföld hét nevezetes termékéből kellett a Szentélyben hálaáldozatot bemutatni (bikurim = zsengék).

Talán nem véletlen, hogy a hazájába visszatért és az országot építő nemzedék főleg az ünnep utóbbi tartalmát hangsúlyozzák (kibbucok, világi iskolák). De nekik is tudniuk kell, hogy „nem egyedül kenyéren él az ember” (Deut. 8/3). Tóra nélkül nem maradt volna fenn a nép, és nem lett volna ki az „Ős országból” „Új országot” teremtsen…

A nyugati világ a Biblia népének nevezi Izraelt. Hogyan ne ünnepelnénk mi a Tóra ünnepét, amikor a nem-zsidó népek ezt tekintik Izrael legfontosabb adományának az emberiség kultúrája számára.

Sávout egyike a három zarándok-ünnepnek, amikor a Jeruzsálembe való zarándoklás központi eseménye volt őseink életének. Az aratás és a gyümölcsérés örömében ne feledkezzünk meg arról, hogy a szináji kinyilatkoztatáskor nemcsak hazát ígértek meg népünknek, hanem e hazát betöltő szellemi értéket, a Tórát is.